E-mail: pet4you@pet4you.hu

Rendhagyó terrier Skóciából

Rendhagyó terrier Skóciából

Erről a különleges, megragadóan kedves és bátor kutyafajtáról Walter Scott, 1814-es, Guy Mannering című regényében olvashatunk először. Korábbi írásos emlékek is vannak, amelyekben szó van só-bors és mustár terrierekről, de igazán ez a regény tette ismertté a fajtát a világon. Anglia és Skócia partvidékein éltek a mai dandiek ősei, e kissé zord éghajlatú és barátságtalan vidéken. Kisebb emlősök vadászatára használták őket, bátor, félelmet nem ismerő, rendkívül okos és értelmes kutyák voltak.

Régebbi írásokban kutatva tudhatjuk meg, hogy a dandie dinmont terrier több fajta keresztezéséből jött létre. H. Walsh azt a nézetet vallotta, hogy egy durva szőrű border terrier és tacskó keveréke, sőt, véleménye szerint skót terrier vére is folyik benne. ("Hunke der britischen Insel", 1882.) D. J. Thomson ("Die Hunke von Schottland", 1891.) állítása szerint bedlington terrier és tacskó keresztezéséből született a dandie.

A dandie dinmont terrier az egyetlen olyan kutyafajta a világon, mely egy irodalmi alkotásnak köszönheti nevét.

Sir Walter Scott "Guy Mannering" című regényében szerepel egy Dandie Dinmont nevű birtokos, aki a könyvben hat rettenthetetlen terrier gazdája. Old Pepper, Old Mustard, Young Pepper, Young Mustard, Little Pepper és Little Mustard alkotta a falkát. A kutyanevek a dandie dinmont terrier ma is létező két színváltozatára utalnak. Ezeket a jelöléseket egyébként már jóval Walter Scott regényének megjelenése előtt használták az angol-skót határvidéken. Érdekesség még, hogy régi képeslapokon, cigarettás dobozokon és bélyegeken is találhatunk dandie portrékat! 

Dandie dinmont terrier

A dandie dinmont az egyik legrégibb terrierfajta, már jóval jelenlegi neve elnyerése előtt önálló fajtaként létezett; mint ilyet 1700 körül említik először. A XIX. század elejéig a különböző terriertípusokat leginkább csak egyszerűen terrierként emlegették, esetleg valamilyen jellegzetes küllemi tulajdonságot fűztek az elnevezéshez, pl. durvaszőrű vagy rövidlábú terrier, esetleg a hely, vidék nevét, ahol kialakultak.

Valószínűleg a dandie dinmont volt az első olyan terrier, melynek saját, külön nevet adtak, és amely nem csupán a fajta származási területére vagy a kutya jellegzetes vonására utalt.

Miután 1815. február 24-én megjelent Sir Walter Scott regénye, az emberek hamarosan azzal büszkélkedtek, hogy nekik is olyan terrierjeik vannak, mint a könyvben szereplő Dandie Dinmontnak, és kutyáikat Dandie Dinmont terrierjeiként, azaz Dandie Dinmont's terriereknek nevezték; a birtokviszonyt jelölő "s" idővel elkopott, így nyerte el a fajta jelenleg is használatos nevét.

Állítólag annak idején az Allan család Rotbury-ből rendelkezett a legtisztább vonalú olyan terrierekkel, melyek a mai dandie dinmont közvetlen őseinek tekinthetők. A család feje, Piper 1704-ben született Bellingham-ben. kutyái jó hírnévnek örvendtek a megyében. A környék nemesei gyakran kibérelték ezeket a kutyákat, ha túl sok rágcsáló szaporodott fel a birtokaikon. Egyszer az egyik terrier annyira megtetszett Northumberland hercegének, hogy egy egész birtokot ajánlott fel érte, adómentesen. Piper Allan azonban gondolkodás nélkül visszautasította a nagyvonalú ajánlatot, mintsem megváljon Hitchem nevű kutyájától.

Azért más kölyköket az Allan család is eladott, például egy James Davidson nevű birtokosnak is, aki a regénybeli Dandie Dinmont gazda modelljeként szolgált. Sir Walter Scott utazásai során sok olyan birtokossal találkozott az angol-skót határvidéken, mint a regényben leírt Mr. Dandie Dinmont. Ezek az emberek durva, nyers modorú, de őszinte, hűséges, vendégszerető és nagylelkű házigazdák voltak.

James Davidson Lord Douglas bérlőjeként egy vadregényes hindlee-i birtokon élt a Teviotdale hegységben, közel Liddesdale-hez, ahol a folyók és patakok szétválnak, hogy a keleti vagy nyugatitengerpart felé folytassák útjukat. Davidson szenvedélyes vadász volt, különösen a rókavadászatot kedvelte. Akárcsak a híres skót írónak, neki is voltak rövidlábú terrierjei, melyeknek később a névadójukká vált. Egy magasrangú angol nemeskisasszony Walter Scott könyvét elolvasva, levelet írt a bírtokosnak, hogy kutyát szeretne tőle. A hölgy a levelet Mr. Dandie Dinmontnak címezte! Sorai azonban így is eljutottak Davidsonhoz, aki büszkén teljesítette a levélíró kérését, ami őt magát és kutyáit is széles körben ismertté tette. James Davidson 1820-ban halt meg, így az angol kiasasszony valószínűleg a nála született utolsó alomból jutott kiskutyához. Oxnami sírkövén a Dandie Dinmont név is szerepel.

Sok mai fajtával ellentétben, a dandie dinmont terrier alig változott az elmúlt évszázad során.

Egy 1770-es Gainsborough festményen Buccleuch harmadik hercege látható kutyájával, mely alig különbözik napjaink dandie dinmont terrierétől. Ez a nemesi család egyébként sokáig hű maradt a fajtához. Korabeli feljegyzések szerint az ötödik hercegnek is volt többek között egy bors színű, Vixen nevű kutyája, akit egy R. Pringle nevű úr tenyésztett.

A dandie dinmont terrier eredetét illetően három főbb elmélet is létezik. J.H. Walsh és Thomson Grey szerint a kontinensről érkező vándorcigányok tacskóinak és a határvidék helyi terrierváltozatainak "gyümölcse" a dandie dinmont terrier, míg egy másik teória szerint - a dandie kopós faroktartására és fülének tűzésére hivatkozva - ezek a tacskók talán inkább otterhoundokkal és welsh rókakopókkal keveredhettek. A legtöbb hívet a "fajtatiszta" eredetelmélet vallja magáénak, valószínűleg azért is, mert két híres szakértő, E. Bradshaw-Smith és Charles Cook is nyilvánosan cáfolta az első két elméletet a XIX. század végén megjelent műveikben. Szerintük ősi, helyi terrierfajtáról van szó.

A XIX. század közepén a társadalom minden rétegében nagyon kedvelt kutyává vált a dandie dinmont terrier, még a számos fajta életében jelentős szerepet játszó Viktória királynő is kapott egy kölyköt ajándékba férjétől, Alberttől.

1876-ban, a skóciai Melrose-ban megalakult a Dandie Dinmont Club, mely a legrégibb, folyamatosan működő kinológiai klub a világon. Ebben az évben fogalmazták meg a hivatalos fajtaleírást is, miközben sokat vitatkoztak a tenyésztők a kívánatos méretet illetően, hiszen akkoriban még elég nagy különbség lehetett két egyed mérete között. Vadászkutyáról lévén szó, különböző feladatokra más-más méretű példányokra volt szükség. A kisebbekkel például menyétre, a nagyobbakkal rókára és borzra vadásztak. Az 1880-as évek dandie dinmont terrierjének súlya 10 és 40 font között mozgott (kb. 4,5-18 kg). A standard végül 14-24 font közötti súlyt írt elő, melyet 1921-ben 18-24 fontra változtattak.

Ezt a módosítást leszámítva, a dandie dinmont terrier standard nem változott több mint 100 éven át. (Az Amerikai Kennel klub kivételével, mely némi változtatásokat és kiegészítéseket eszközölt, világszerte ezt a fajtaleírást fogadták el és használták. Az 1980-as években azonban a brit fajtaklubokat felkérték, hogy alakítsák át a standardeket egy új, központi formátumnak megfelelően. Ebből az alkalomból a Dandie Dinmont Club élt a lehetőséggel, és 1987-ben némileg módosította a fajtaleírást, melyet automatikusan, az FCI szabályainak megfelelően minden tagország átvett. Egyedül - a nem FCI-tag - Kanada ragaszkodik mind a mai napig az eredeti, több mint 100 évvel ezelőtti megfogalmazáshoz! A kanadai Salismore kennel tulajdonosa, Phyllis Salisbury szerint a dandie dinmont terrier fajtaleírás a legfinomabban, legjobban fogalmazott standard a világon.

A dandie dinmont az egyenes vonalak határolta átlagos terrierekkel ellentétben mindenütt csupa ív és görbület.

Menyétszerű teste, szőrzete, végtagjai kiválóan alkalmazkodtak a határvidék mostoha körülményeihez és rábízott feladathoz: köveken és tövises aljnövényzeten át, akár a kotorékba is behatolva, megtalálni és elpusztítani rókát, borzot, menyétet vagy vidrát. A kis görbelábú terrier a kopók és nagyobb vadászkutyák számára megközelíthetetlen rekettyésben, sziklák között is képes volt nyomába eredni a vadnak, és kellő bátorsággal rendelkezett, hogy a nálánál nagyobb és erősebb ellenfelet is megtámadja. Lelkesen és hatékonyan látta el munkáját, minimális zajt csapva, miközben a mostoha terepen szőrzete is kiválóan védelmezte a fürge vadászkutyát. Walter Scott így jellemezte a dandie-t: "Skócia domboldalain alakult ki, a szürke köd formálta testét, egy köteg zuzmó bóbitáját, kampós boróka mellső lábait és nedves földiszeder orrát".

Kutya, PetAktuál