Bár egy kutyakiállításon minden fajtának van esélye a Best in Show cím elnyerésére, azért valljuk be, hogy egyes kutyafajták sokkal inkább szemet megkapó látványt nyújtanak. Ilyen az általában szoborszerű szőrben felvonultatott uszkár, függetlenül méretétől és színétől. Pomponok, bóbiták, felturpírozott szőrkorona – ám nem mindig volt ez így.
Előtérbe kerül az uszkár
A fajta kialakulása átível egész Nyugat-Európán, ahol már négyszáz évvel ezelőtt népszerű volt, ám mégis, Franciaország volt az a hely, ahol az uszkár fajta végleges típusa kialakult, és ahol népszerűsége mindig is a legnagyobb volt. Egyszerre volt elismert vadászkutya és kedvelt társállat, az előkelőségek kegyeltje. Egy időben előszeretettel használták szarvasgomba-kutatásra is, de jó vízi vadász képességeiért is tartották, sőt, cirkuszok sztárja is volt.
A vadászok lenyírták a nyakat, a lábakat, a farkat, de pomponokat hagytak azokon a testrészeken, melyeket érzékenynek tartottak: a mellkason, a csípőn, a lábak egyes részein. Persze egyes vidékeken változatlanul divatban maradt a nem göndör és gyapja, hanem zsinóros szőrű uszkárok bundájának némileg pulira hajazó kinézete. Annak ellenére, hogy minél hosszabb a zsinórozás, annál inkább jobb a kutya minősítése a kiállításon, a szoborszerűre formált, nyírott ebek sikereit a legszerbb zsinórozás sem tudta felülmúlni, ráadásul erre nem mind a két szőrtípus alkalmas.
Miután Európában meghódította a nemesség szívét, Amerikában az AKC 1884-es alapítása után az elsők között ismerte el és regisztrálta a fajtát. Ennek ellenrée népszerűsége egy idő után rohamosan csökkenni kezdett, olyannyira, hogy Arthur Frederick Jones az AKC magazin 1933. novemberi számában mint nagy, ám eltűnőben levő fajtának jellemezte.
És akkor megérkezett a „Herceg”.
A híres, négy országban – Svájvban, Franciaországban, Németországban és Angliában - is sikeres, intechampion Nunsoe Duc de la Terrace 1934-ben megérkezett a tengerentúlra. A Genfben született, szépséges, hőfehér óriás uszkár, mikor eladták, az angliai Nunsoe kennelbe került, az ő színeik alatt futotta be csodás kiállítási karrierjét, mely aztán Amerikában folytatódott, ahol sikerült megváltoztatnia az uszkárokról kialakult képet.
Ch. Blakeen Osprey és Hayes Blake Hoyt Best In Show győzelme 1947-ben, az Eastern States Show-n. Kép forrás: akc.org
Ám mindez nem történhetett volna meg, ha Duc pórázának végén nem az áll, aki, azaz Charlotte Hayes Blake Hoyt. A hölgy New York állambeli birtokán, Katonahban uszkárokat tenyésztett és rendszeresen járt kiállításokra. Míg mások az ő társadalmi pozíciójában handlereket alkalmaztak, ő fehér kesztíűt húzott és maga vezette fel kutyáit. Így ő lett az első nő, aki a híres Westminster kiállításon Duc-kal elnyerte a legmagasabb elismerést, a Best in Show címet.
A Hayes Blake Hoyt módszer
1934 februárjára Hayes Blake Hoyt teljesítette Duc-kal a championátushoz szükséges feltételeket, mégpedig a Bostonban rendezett kiállításon. Ez már csak azért isvolt jelentős fegyvertény, mert – ahogy a The New York Times is megírta – azon a kiállításon legyőzhetetlen akadályok, azaz a hóvihar miatt sokan nem tudtak résztvenni. Ám a hölgy ezt az akadályt is legyőzte és győzött. Hócsizmában, kedvencét pórázon vezetve törte az utat, hogy farmjáról az útig jusson, majd onnan a városba, ahonnan vonattal eljuthatott Bostonba, a ringbe és ezzel a champion címhez.
Ez az elhivatottság és intenzitás tette ezt a nagyszerű asszonyt a fajta egyik legelismertebb szakértőjévé. Persze kellettek hozzá a birtokában levő anyagi források is, így tudott eljutni Európába, és ezáltal tudta megvenni a legjobb kutyákat kennele számára. Ezekből a kutyákból tudott kiváló egyedeket tenyészteni, akiket aztán kiállításokon is bemutatott, mégpedig igen magas színvonalon.
Azzal, hogy Duc 1935-ben elnyerte a Best in Show címet, visszajuttatta a fajtát méltán megérdemelt helyére a népszerűségi listán. És akkor még nem is volt Hayes Blake Hoyt kennele olyan régi, hiszen amikor Jones az 1933-as cikkt írta a fajta hanyatlásáról, alig egy éves múlttal büszkélkedhetett az asszony. Aztán meteoritként csapódott a köztudatba, mégpedig Duc-kal az oldalán, és lett Amerika vezető uszkár kennelének tulajdonosa.
Kép forrása: Pinterest
A hölgy annyira komolyan vette a munkáját, hogy – amint azt Jones is megjegyezte – költségeket nem kímélve igen különleges, nyolcszögletű kenneleket épített. A forma célja a fűtés minimalizálása volt, de nem spórolási okokbók, hanem hogy elkerülhesse a mesterséges fűtés szárító hatását, ugyanis az akadályozta a jó minőségű szőr növekedését. Hoyt azt nyilatkozta, hogy bár a kennelek igen újak, ám a törekvései hagyományosak. Nem akart mást, mint a lehető legjobb uszkárokat tenyészteni, tiszta vonalú színekben, legyen az fekete, fehér vagy barna. Bár európai útja során látott pár új szín – apricotot és pár szép, szimmetrikus particolor ebet is -, nem volt hajlandó eltérni a klasszikus, egyszínű változatoktól.
Egyébként Hoyt ilyetén mértékű ragaszkodása a fajtához, a megjelenséhez és a tradíciókhoz nem volt véletlen. Már férje is uszkár mellett nőtt fel gyermekként, és később, mikor Hoyt fia 2 éves lett, és egyszer elbóklászott a dadája mellől, mégpedig a közeli tó felé, egy uszkár állította meg, nem engedve, hogy a kicsi fiú a víz közelébe kerüljön. A kutyák a Hoyt családnál megbecsült családtagok voltak.
Herceg
A Hoyt éppen induló kennelébe 1934-ben érkező Duc az asszony édesanyjának ajándéka volt. A kutyát nem akarta eladni a gazdája, Jane Lane Nunsoe, ám a már akkor is csillagászati összeg, 1.000 angol font megtette hatását. Ez a vltelár még ma is igen borsos lenne, hiszen mai értéken nagyjából 75.0000 dollárt jelent.
Európai sikerei után Duc az Egyesült Államokban is remekelt a kiállításokon, 18 alkalommal aratott győzelmet, és csak két alkalommal maradt le a csoport első helyéről. A 16 csoportgyőzelemből 9 alkalommal jutott el a Best in Show címig.
Az akkoriban még nagyon kezdő felvezető Hoyt azt mondta, hogy önbizalmát a gyakorlott kiállítási kutya adta. Amikor izgult, mindig arra gondolt, hogyan állt le a forgalom, és hogyan vették őket körbe az emberek, amikor a Hoyt család New York-i otthona közelében sétáltak.
Charlotte Hayes Blake Hoyt az 1930-as években, egy másik uszkárjával, kiállítási győztesként. Kép forrása: akc.org
Az uszkárok elindította, és Duc által felvirágzott karrier nem állt meg a legendás győzelmek után. Hoyt nem csak ismert és elismert tenyésztő, handler lett, de bíró és kutyás szakkönyveket író személyiség is. “Your Poodle” és “All You Need to Know About Dogs” című könyvei mellett 1966-ban írt egy esszét is “Type, Soundness, Style, Quality” címmel arról, milyennek is kell lennie egy jó kutyás embernek.
Az uszkárok mellett más fajtákkal is foglalkozott. Ch. Rudiki of Pride’s Hill nevű afgán agarával szintén sok kiállítási sikert ért el, majd az AKC könyvtárának elnöke, az elsiemrt festő, Edwin Megargee meggyőzte, hogy vágjon bele a gordon szetterek tenyésztésébe is.
Érdekesség, hogy a jó kapcsolat ellenére sem Megargee volt az, aki megfestette Duc portréját, hanem egyik ünnepelt kollégája, Maud Earl. A képet maga Duc leplezte le: megrántotta a festményt takaró lepel végére kötött játék gumipakányt. Igazán jellegzetes momentum volt Hoyt és Duc kapcsolatáról, hiszen az asszony pont e játékos magaboztosság miatt szerette oly nagyon a kutyát, és ez vezette el odáig, hogy a fajta méltán híres tenyésztője legyen. Úgy vélte, hogy Duc sosem volt tudatában annak, hogy ő mennyire különleges kutya, mennyire igazi „showman”, hiszen mindig csak önmagát adta, saját nemes, méltóságteljes, mégis játékos személyiségét. Ahogy egy, a Gazette-ben Duc életéről megjelent visszaemlékezésben nyilatkozta: kiváltság volt megismerni Duc-ot, öröm vele élni, és igazi áldás a fajta számára, hogy ő létezett.
