Wales-i legenda szerint a corgie elvarázsolt eb, tündérek és törpék segítője, olyan állat, mely nem csak arra képes, hogy hintóikat húzza, de az állatcsordákat is tereli és bizony még a tündérek között is előforduló háborúkban is részt vesz, mint gyors paripa.
Eredetüket illetően rengeteg teória létezik. Vannak, akik atizedi,k századid vezetik vissza, a vikingek kutyái, a vallhundok leszármazottainak tartják. Mások s flamandok által Wales-be került spitzek leszármazottainak tartják.
A fajta legelismertebb kutatója, Clifford Hubbard az előbbi nézetet osztja. Hubbard úgy véli, jóval azelőtt is éltek már corgiek Wales partjai mentén, mielőtt még terelésre használták volna őket, és nagy valószínűség szerint az emberek segítőtársa volt apróbb vagy nagyobb parti madarak vadászatában. A kutató párhuzamot von az igen különleges norvég fajta, a Lunde hunk és a corgie eredete között, utalva arra, hogy elképzelhető, a fajta ősei a skandináv félszigetről kerültek a szigetországba. Ezt a feltételezését arra alapozza, hogy a corgie almokban a mai napig születnek elvétve olyan egyedek, melyek a norvég fajta extrém jegyeit (hat lábujj, fejét képes teljesen hátrahajlítani,igen laza vállak, miáltal a lábait kilencven fokos szögben tudja emelni, stb.) hordozzák magukon. Hogy hogyan kerülhettek át ezek a kutyák a brit szigetekre? Nos, a vikingekkel kerültek át, amikor azok elfoglalták a szigeteket, és családjukkal, minden vagyonukkal – így állataikkal – együtt átköltöztek a hódítás után.
Ahogy a walesi őslakosok és a vikingek lassan „összecsiszolódtak”, szépen lassan egymás életmódját is megismerték, átvették, és átalakultak a feladatok. Nem csak az emberek, de a kutyák számára is. A vadászat mellett lassanként előtérbe került a terelőmunka, és bizony a corgiek kiválónak bizonyultak ebben is.
Persze, ahogy azt már a brit fajtáknál megszokhattuk, a tenyésztés soha nem ment rivalizálás nélkül. Mindenki jobbat, szebbet, ügyesebbet akart, mint a másik. Feltételezhető, hogy két falu, vagy tájék rivalizálásának köszönhetően a corgie „kettévált”. Voltak, akik nagyobb, hosszú farkú egyedekre specializálódtak, míg mások az erősebb tömzsibb, farok nélküli változatot preferálták. A szelektív tenyésztésnek köszönhetően így lett két fajta az egyből: az előbbi a welsh corgie pembroke, míg utóbbi a welsh corgie cardigan.
Ennek a két típusnak igazán nem volt jelentősége, egészen a Welsh Corgie Club 1925-ös megalakításáig. Azonban ebbe a klubba elsősorban a Pembroke kedvelők léptek be, így gyorsan, a következő évben megalakult a Cardigan Welsh Cirgie Association is. Gyorsan dolgoztak a tagok, vagy csak nagyon ügyesek voltak, nem tudni. Tény, hogy 1927-ben a Kennel Club már el ismerte a fajtákat, és hamarosan a kiállításokon is módjuk nyílt versenybe szállni a győzte címért – igaz a két fajta még együtt. Csak 1934-re sikerült elérni, hogy különválasszák a Pembroke-ot és a Cardigan-t, ekkor még lehetőségük volt a gazdáknak, hogy melyik fajta színeiben kívánnak versenyezni. Ennek egyszerű oka volt: a regisztráció korábbi hiányosságai, hiszen sokszor nem lehetett tudni, kik is az ősei egy-egy ebnek.
Nem kellett sokáig várni a tengerentúli sikerekre sem. Az 1934-es hivatalos elismeréssel szinte egyidőben az USA-ban is elfogadták a corgiet, ráadásul rögtön különválasztva a két fajtát.
Érdemes pár szót áldozni a név jelentésének is. A „corgie” szó a wales-i „cor” (törpe) és a „ci” (kutya) szó összetételéből ered. A „ci” „gi”-vé alakulása nem más, mint normális nyelvi mutáció. Maga az elnevezés legelőször Wyllam Salesbury „Dictionary in Englyshe and Weslhe” című szótárában található, mely 1574-ben jelent meg. Itt már feltűnik a „Korgi ne gostoc” kifejezés.
