Dalmatánk külseje és jelleme, mint tudjuk, a domesztikációval alakult ki. Hogy hol és hogyan, ezt nem tudjuk, azonban kétségtelenül ősi fajtával van dolgunk. Már ókori ábrázolásokon is láthatók pöttyös kutyák. Hogy ezek mennyire élő minták, és mennyire a fantázia és a díszítőkedv eredményei, nem tudjuk. Aligha feltételezhetjük és egyáltalán nem bizonyítható, hogy földrészeken át és évezredek alatt mai dalmatáinkká fejlődtek volna.
A dalmata elődeinek az évszázadok során sok nevük volt, így tigriskutya (a rajzolatot meglepő módon tigrisnek nevezték), bengáli, vagy raguzai kopó. A dalmata elnevezés csak a múlt század fordulóján terjedt el. Ugyanakkor kopó volt és az is maradt.
A kopók sokáig nem változtak. Amennyiben tenyésztésről lehet beszélni, a legjobb vadászkutyákat pároztatták egymással: a pointerekhez és a dalmatákhoz hasonló kutyákat, más kopókat vagy még távolabbi rokonokat. Csoda, hogy ennek ellenére voltak a mai dalmatához hasonló kutyák, ahogy a XV-XVI. Század fordulójáról származó Egyszarvú sorozat egyik gobleinjén látható.
Hasonló kutyákat gyakrabban találunk a németalföldi festők, az olasz Castiglione és sok angol festő képein. Azt azonban nem tudjuk, hogyan nevezték és tartották ezeket a kutyákat.
„Herr von Buffons Naturhistorie. Der Vierfüssigen Thiere” (Bulffon úr természettörténete. A négylábú állatok. 1772.) első kötetében olvashattunk róluk. „A nyomkövető kutya” fejezetben írja: „A tigriskutya vagy bengáli kopó külseje és felépítése olyan, mint a többi kopóé. Szépségében messze felülmúlja azokat, mert fehér alapon kis fakó vagy fekete foltos, vagy kellemes tigrismintás. A farok többnyire csonkolt, és a fiatal kutyáknál így magától el szokott halni, így csak egy csonk marad.”
Száz évvel később egyszer csak terjengeni kezdenek a hírek a dalmata eredetéről. Dr. Leopold Jos. Fitzinger (A kutya és fajtái, 1876) „dalmát fogolykutyáról” ír:
„A fajtát, amely raguzai vagy bengáli kopó néven is ismert, úgy tűnik, először Dalmáciában tenyésztették, ahonnan később vitték Bengáliába, és onnan került vissza Európába.”
Pontosan harminc évvel később Ernst Flössel „A kutya az ember műveinek segítőjé”-ben azt állítja: „…a bengáli kopót, amelyet tigriskutyának is neveznek…már régen Indiából Egyiptomon keresztül Velencébe és Dalmáciába vitték és aztán egész Európában elterjedet.” Másutt azt írja, a tigrismintás bengáli kopókat Indiában még „ma” is tenyészik.
Ezzel szemben Richard Strebel „A német kutyák”-ban (1903) „kétségtelen ténynek” nevezi, „hogy a dalmata eredetileg …Parforce kutya vagy vizsla volt, és hazája Olaszország”. Anélkül, hogy belemerülnénk a részletekbe, megállapítható, hogy „kétségtelen tényekben” nincs hiány.
Fitzinger, aki Bécsben zoológia-professzor volt, és annak a régen túlhaladott kutatógenerációnak a fáradhatatlan harcosa, amely úgy vélte, a korai kutyák csontleleteiből teljes külsejükre lehet következtetni, a szőrzet szerkezetével és színével együtt, és ezeket a fajtákat a jelenig tudja követni.
Említett művétől ösztönözve jugoszláv dalmatabarátok tovább kutattak, és nemrég felfedezték „Episkopus Petrus Bakich” egy művét (De vita populi et de cultua armentorum et pecorum Diacovae et eius Districus anno Domini 1719 – Diacovia és környéke népének élete és nagy- és kisgazdasága 1719-ben), amelyben „Péter püspök” visszaemlékezései szerepelnek 1374-ből, amelyben Hirvátország kutyavilágát is leírja, és a vadászkutyák között megemlít egy „canis dalmaticus”-t (dalmát ebet), amely négy-öt arasz magas, rövd, fehér szőrén kis, kerek, fekete, ritkábban barna, egy-két ujjnyi átmérőjű foltok vannak.
Állítólag a dalmátok, akik jelentős tengerésznép voltak, terjesztették el a dalmatákat, amelyek Egyiptomból Kis-Ázsián, a Balkánon és Görögországon át érkeztek a Földközi-tenger térségébe, és vitték Bengáliába és onnan vissza Angliába is.
Akármennyi is ebben az igazság, a fajta ma jugoszlávként elismert és maradjon is az. Beckmann (róla később még írunk) megjegyzése 1895-ből: „A „dalmata” elnevezés oinnan ered, hogy az angolok Dalmáciában egy párducszerűen foltos kutyát ábrázoló antik reliefet találtak”, arra utalhat, hogy Dalmáciában tényleg ismertek voltak a pöttyös kutyák (amit jugoszláv oldalról címerekre és még sok mindenre való utalással is alátámasztanak).
A foltok korábban biztosan kevésbé voltak tiszták és egyenletesek, mint amilyenné időközben kitenyésztették őket. Az Egyszarvú-sorozat dalmataképe stilizált és művészien eltúlzott, Hogy ez mennyire igaz a későbbi festőkre, mennyire írandók a festményeken ábrázolt dalmaták előnyei a fantázia és tudás, vagy hibáik a művész tehetségtelenségének számlájára, nem tudjuk. Nolde báró „Galleria edler Hunde-Racen” (A nemes kutyafajták galériája) című műve (1876), amely a porosz királyi alfővadászmester, Frhr. Von Meyerick és Th. Hering közreműködésével készült, olyan tigriskutyát mutat be a kor divatjának megfelelően kupírozott fülekkel, amelynek a mintázata többé-kevésbé megfelelhet a valóságnak. A lemezeket, a kék szemet és a háromszínűséget megengedték, sőt nagyra értékelték. Flössel szerint az indiai Sophites fejedelem drága ajándékokkal nyerte el Nagy Sándor kegyeit, amelyek között 150 tigriskutya is volt (ezt a bengáli kopókról szóló leírásával összefüggésben említi), amelyekről ugyanakkor később azt írja, hogy ezek a „termetes kutyák oroszlánokkal küzdöttek”, amiben mai dalmatáinknak valószínűleg nem sok esélyük lenne.
Linné osztályozásáig visszamenően a dalmata nagyságáról szóló adatok gyakran megközelítik a dogokét, és a szerzőket nem tévesztették meg a dog és a dalmata közötti jelentős különbségek, például fejformájukban.
Fitzinger a dalmatát a francia vizslák és a nagy dán kutya közé helyezi. Bungartz „A német kutyasport és a versenyre legalkalmasabb fajták” (1886) és Wörz „A luxuskutya” (1903) című művei kizárólag a dalmát dogról beszélnek, és Nolde a tigriskutyáról megállapítja: „rokonsága a dán doggal, az agárral és a sima szőrű vizslával félreismerhetetlenül lerí róla”. Dalmatánk vidám, megbízható és figyelmes jellemét sem találjuk meg sok leírásban. „Nagyon nemes kutya” volt, amikor még nemes hölgyek társaságában a vadászatnak élt, hogy később elkorcsosuljon, amikor száműzték az istállókba? Vagy egyszerűen csak egy szerző adott hangot a dalmatákról alkotott rossz véleményének, amit aztán kritikátlanul és meggondolatlanul másoltak?
Bungartz adja meg a hangot:
„Ha a dalmát dog nem lenne olyan szép külsejű, tulajdonságai és tehetsége aligha nyerne meg sok kedvelőt; ennek jele lehet a tenyésztők és tartók csekély száma.”
A következő passzust majdnem szó szerint Nolde kb. tíz évvel azelőtt megjelent könyvéből vette át, és maga is továbbközvetítette: „Minden végzett megfigyelés és a hallott tapasztalatok szerint ennek a kutyának a szellemi fejlődése megegyezik az angol agáréval”, csak a cirkuszban fellépő dalmaták tekintetében tesz egy kis engedményt. Noldétól származik a gyakran átvett megjegyzés, miszerint a dalmata „semmiképpen nem éber és megbízható…lényében általában van valami mogorvaság, kedvtelenség”.
Arthur Seyfarth 1890 körül „A kutya és fajtái”-ban szinte szó szerint lemásolta az említett szerzőktől a küllem csodáló leírását és az elmarasztaló jellemzést. Hozzáteszi: „a tényleg pompás példányok Németországba, de még Dalmáciában is nagyon ritkák”. Adolf Tagmann „Svájc illusztrált kynológiai-ornitológiai tan- és címkönyvé”-ben (Bern, 1907) ennek megfelelően ez olvasható: „,,,egészen jó dalmatákat nálunk szinte sohasem látni. Vagy a rajzolatuk rossz, vagy a farkuk gyűrűs. Házi és szobakutyaként a dalmata nemigen kedvelt, mert azt mondják, nem szeretetreméltó, uralkodó és nem nagyon ragaszkodó, más részről ezt azonban vitatják.”
Sokkal kedvezőb képet festenek a dalmatáról azok az írók, akik maguk is ismerik. Vero Shaw „A kutya illusztrált könyvé”-ben azt olvashatjuk: „Saját tapasztalatainkkal is igazoljuk a fajta intelligenciáját és tanulékonyságát… ugyanakkor gazdájához is nagyon ragaszkodik, és elsőrangú őrkutya”.
Korának nyilvánvalóan vezető kutyakönyve volt Ludwig Beckmann 1895-ben megjelent kétkötetes műve, „A kutya fajtáinak története és leírása”. A szerző nagyon értelmesen cselekedett, amikor a dalmatákról szóló részt olyan valakivel egészíttette ki, akinek értenie kellett hozzá, a braunschweigi Brandis dalmatatenyésztővel. Ő ezt írja: „Ezeket a kutyákat itt a braunschweigi udvarnál nagy számban tartják luxuskutyaként, ugyanakkor – valószínűleg beltenyésztés miatt – nagyon elfajultak, ezért le kellene őket cserélni.
Richard Strebel, akinek „A német kutyák” című könyve 1903-ban jelent meg, követi Beckmannt a dalmata dicséretében, amelyet Németországban igen kedvelt fajtának nevez. (A fajta besorolásának tekintetében Beckmanntól teljesen eltérő véleményen van, akinek szemére hányja „régebbi kynológusok közléseinek a hasonlóan foltos kutyákról tökéletes félreéértését”). Ő is megemlíti a berlini Hugo Damm tenyésztőt, aki 1886 óta tenyészt dalmatákat, és nagy szolgálatot tett a fajtának; „legkiválóbb kutyája a champion Nero volt, aki 14 évet élt és Mars-Dalmatia és Putty-Dalmatia mellett Németország legkiválóbb tenyészkutyái közé tartozott”. Milyen sajnálatos, hogy ezekről a kutyákról nem maradt fenn fénykép (ami technikailag már akkor is lehetséges lett volna).
A dalmatatenyésztésben Angliának a gyakorlatban és az elméletben is sokat köszönhetünk. Megalkotta a standardot, sokat fáradoznak a fajta jövőjén (természetesen kivételekkel) és sikeresen tenyésztenek.
Azonban Angliában kényszerítették a dalmatát a kocsikísérő szerepére, így érdekes módon éppen Angliában kezdett elterjedni a pletyka a buta dalmatáról.
Dr. Frankling megemlíti Hamiléton Smith a The Naturalist’s Libraryban 1840-ben megjelent „Mammalia” (Emlősök) kötetét, aki elvitatja a dalmatától jó szaglását és okosságát, és azt állítja, hogy „ezért” kivételesen az istállókba száműzték, ahol a lovakkal él. Mivel a dalmata időközben meggyőzően bizonyította jó szaglását és gyors felfogását, azt mondhatjuk, hogy nem a hiányuk miatt fokozták le istállókutyává, hanem a feladatban nem tudta kihasználni és bizonyítani képességeit.
Hogy a dalmaták jó viszonya a lovakhoz a kezdetektől megvolt-e, és ez tette-e alkalmassá a kocsikísérő kutya szerepére vagy fordítva történt, már örökre titok marad.
Arról sem tudunk semmit, mikor és hogyan került a dalmata az istállóba. A lovak iránti barátság mindenesetre aligha ágyazódott volna be ennyire a jellemébe, ha csak a XVIII-XIX. század divatja alapizta volna meg: néha még most is bizonyítják a dalmaták, hogy nem vált kárukra a kocsikísérő kutya ügyessége, amelynek egyébként nem a hintó mellett, hanem alatta kellett futnia. A dalmatát sok évtizeden, évszázadon át tartották az istállóban, és a legtöbb kocsis valószínűleg nem pazarolt rájuk és kölykeikre túl sok figyelmet és gyengédséget, amelyek így emberkerülők lettek. A rossz képességű, mogorva kutya híre, amely a tények tökéletes félreértésén alapul, máig rajtaragadt, amikor természetes kedvessége és ragaszkodása családi kutyaként ismét régóta előtérbe került.
Az USA-ban a dalmata annyiban maradt hű hagyományaihoz, hogy a tűzoltóság kutyája lett, és magasan az utcákon száguldó piros lovas kocsik tetején trónolt.
Állítólag emberek égő házból való kimentésében is segített. A tűzoltók ma valószínűleg más kutyákat is tartanak szerencsehozóként, de a dalmata megőrizte elsőrangú helyét és egyedülló maradt „Sparky”-ként (Szkrácska) – egy Walt Disney módra rajzolt dalmata, amely a tűzvédelmet és a lomtalanítást hirdeti.
Vessünk egy pillantást egy egészen különleges dalmatára is, nevezzük Cocónak, kicsi és fehér-barna, akinek a gazdája, egy philadelphiai tűzoltó, tizenhét mutatványt tanított meg. Ezzel mindketten felléptek a tévében és számtalan ifjúsági tűzvédelmi rendezvényen vettek részt. Egy ilyen jó gazda partnere, a dicséret tizenhét tökéletesen elsajátított mutatványért és százezer gyerek rajongása Cocóért – nem mintapéldája ez egy boldog és teljes dalmataéletnek?
Ám létezik egy másik elképzelés is a fajta történetére vonatkozóan....
Festmények, fametszetek, szobrok már a szakcikkek és különféle leírások idejét jóval megelőzve ábrázoltak dalmát ebet. A fellelhető és ismert, legjelentősebb források alapján megállapítható, hogy Angliában már legalább 350 éve tenyésztik a fajtát és onnan került át feltehetőleg Németországba is. Megközelítőleg hatszáz éve már Itália, Spanyolország és Franciaország egyes területein is ismerték egyes törzseit. Egyes ábrázolásokról szinte a mai dalmata köszön vissza ránk, míg vannak leírások, melyek hosszú szőrű pöttyös ebet emlegetnek.
Az biztos, hogy ókori leleteken már szerepel pöttyös kutya, melynek azonban típusa az agár és a dog között váltakozik, mint például a thébai királysírokban talált, i.e. XX-XVII. századból származó dalmát agár ábrázolások.
Az egyiptomi fáraók pöttyös agara Kleopátra bukása után magára maradt, túl kellett élje a történelmi viharokat. Egyes csoportok vadászatra „szakosodtak”, űzték a gazellát és más vadállatokat, míg mások az ember mellé szegődve élték mindennapjaikat. A kereszteződések által némely egyedek pöttyözöttsége tűnt el, míg mások agár jellegükből veszítettek. Ezt igazolja az is, hogy Egyiptomban és a Közel-Kelet egyes területein a mai napig falkákban élnek eltörpült, szinte szőrtelen, nubiai kutyának nevezett ebek.
Tény, hogy pöttyös harci ebek a római légiókkal együtt küzdöttek a longobárd és gepida betolakodókkal szemben Dalmácia területén, melynek újabb és újabb bizonyosságai kerültek elő múlt századi ásatások során. A fellelt pöttyös kutyaszobrokról nehéz ugyan eldönteni, hogy agárformát vagy a módosult hadiváltozatot ábrázolják-e, a pöttyözöttség azonban szembetűnő tény.
Visszatérve Egyiptomra el kell mondani, hogy az egyiptomi kultúra kedvelte a cirkuszi mulatságokat, a műsorok részese volt az „artista pöttyös kutya” is. Egyes angol tenyésztők feltételezése szerint cigányok és mutatványosok közvetítésével kerültek az első pöttyös ebek a szigetországba, mely ebek már nem agarak voltak. De ezek a vándorló népek nem csak Észak-Afrikából, hanem a Balkánon át a Közel-Keletről is eljuthattak akár Angliáig is, magukkal vitték kutyáikat is.
Nagy Sándor idejében ezeket az ebeket nem pöttyözöttségük miatt kedvelték, hanem keresztezve molosszusokkal és dogokkal hadi szolgálatra alkalmazták őket.
Ám feltehető, hogy egyes pöttyös egyedek amolyan kabala állatként megmaradtak. Később, ahogy a hadjáratok befejeződtek, a kutyákat vadászatokon használták, és őrző-védő szolgálatra osztották be. Legendák szerint Sophités indiai fejedelem azzal nyerte meg Nagy Sándor kegyét, hogy 150 tigriskutyát (a dalmata ősét) ajándékozott neki.
Arról, hogy a pöttyös kutyákat széles körben tenyésztették a középkorban az akkori Dalmácia területén, számos dokumentum bizonyítja. Az 1278-ban alakult Raguzai köztársaság (ma Dubrovnik) közjegyzői okirataiban számos, dalmata típusú eb ajándékozásáról és eladásáról esik szó. A Dakovo-i püspöki hivatal 1374-ből származó feljegyzésében található a legrégebbi információ a canis dalmaticus-ról, ahol a meglemítésen túlmenően már külső megjelenését is színét is megemlítik.
A későbbi korok sokasodó feljegyzéseiben sorra tűnnek fel utalások, pl. 1882-ben Zadarban egy a kutyák tartására vonatkozó rendelkezésben kicsi dánokként említik őket. Egyes címerpajzsokon is megtalálhatók dalmata ábrázolások, mint pl. Menis von Salvonera főméltóság, és más nemes emberek családi címerén is.
A Raguzai köztársaság diplomatái által ezek a kutyák sok országba eljutottak, szinte mindenhová, ahol kapcsolatokkal bírt a köztársaság, így Bengáliába és Macaoba is.
Európa és más kontinensek országaiba eljutva az ott élők ízlésének és igényeinek megfelelően változtak. Angliában a pointerrel keresztezve igyekeztek a dalmát ebek szimatát és testalkatának arányait javítani, valamint bullterrierekkel keresztezték őket a gyorsaság és a fogósság érdekében. Ám mint tudjuk, az angol tenyésztők a tenyésztés kezdeti századaiban nagy titokban tartották technikáikat. Egy dolog azonban tény: a pointer és a bullterrier felhasználása a fajta megszilárdításához több jól ismert, és nagyon sok, az idők folyamán kihalt fajta jó tulajdonságainak rögzítését jelentette.
Visszalépve az időben feltehető, hogy a dalmaták középkori alakulásában jelentős szerepet játszottak a különféle olasz és spanyol vadászkutyák, különféle vizslafajták, rókahajtó ebek. Ez utóbbiak gyorsaságukat a greyhoundtól és óangol terrierektől kapta, fogókészségüket pedig buldogokkal történő keresztezések által növelték. Egyes vélekedések szerint a fehér bullterrier az az oldalági rokon, amelyik valószínűleg adott a dalmát ebnek, de mindenképpen sokat kapott a pöttyös kutyáktól.
A fajta elnevezésével, azaz a Dalmatian, azaz dalmáciai vagy dalmata névvel a korai raguzai leírások után először 1791-ben lehet találkozni, az angol Bewick leírásában, aki azonban indoklást nem fűzött az elnevezéshez, feltehetőleg mivel akkor az ok mindenki számára nyilvánvaló volt.
Angliában a kezdeti időszakokban hívták „pöttyös kutyá”-nak, „kocsikísérő kutyá”-nak, később, ahogy „urasodott” a fajta „hintókutyá”-nak, utalva használatára, szerepére az ember mellett. Bár általában a leírások a vadászkutyák (kopók, vizslák, vérebek) közé sorolták, mindig is önálló fajtaként kezelték. Hogy mindek köszönhetők ezek az elnevezések? A név egyértelművé teszi: az angolok eleinte falkában, majd elsősorban kocsikísérőként alkalmazták őket, postakocsik, nemesebb családok hintóik kísérésére. A kutya mindig a kocsi alatt szaladt és esetleges támadás esetén ebből a fedezékből ugrott a támadó torkának, ártalmatlanná téve azt. A közékori Anglia több képzőművészeti alkotásán látható pöttyös kutya, így S. Mercier 1742-ben festett, Lady Lenkinson: Anna királynőre vár című képén, vagy Gerard Borsch Müncheni kongresszus 1647 című festményén a francia trónörökösnő egy pettyes kutya társaságában látható. Vannak olyan képek is, melyeken a dalmata lovak társaságban látható Hakny John Nost Sartorius 1819-ben festett Dalmata és a ló című képe.
A két világháború közötti időben a fajta szinte teljesen eltűnt Dalmáciából, és csak a II. világháború után fogott újra tenyésztésbe néhány lelkes ember az őshazában, az akkori Jugoszlávia területén, elsősorban angol és német import ebek bevonásával. Angliában 1860-ban szerepelt először dalmata kutyakiállításon, akkora már működött a British Dalmatian Club is. Németországban, Hannoverben 1879-ben jelent meg két példány, majd pár évvel később, 1887-ben Franfurtban már tizennégyet jegyeztek.
Az első fajtaleírást az angol Vero Shaw adta közre 1882-ben.
A tengerentúli népszerűség útján Anglia indította el a fajtát, mely annyira sikeres volt, hogy már George Washingtonnak is voltak dalmát ebei. Egyébként Amerikában elsősorban mint a tűzoltóság kutyái voltak közismertek. Nem csak a tűzfigyelő szolgálatban vették hasznukat, de a lóvontatású tűzoltókocsik kivonulásakor a vonulást hátráltató forgalom elterelésében is jeleskedtek. Olyannyira, hogy rendelkezés is született arról, ahol a pöttyös kutyák megjelennek, ott minden jármű félreállni tartozott.
Amerikai kiállítási debütálásuk 1883-ra tehető, amikor a San Francisco-i kutyakiállításon négy dalmatát mutattak be. Úgy látszik, a bemutatkozás sikeres volt, mert 1905-re már 26 dalmata tulajdonos klubba tömörülr, és két év múlva a világon először könyv jelent meg a dalmatákról, Mr. H. Fred Lauer tollából, a Dalmata vagy Hintó kutya címmel.
A legrégebben jóváhagyott standard az amerikai, 1962-ből. Az FCI az angol standardot vette át, és a jugoszláv egyesület hozzájárulásával 1971 óta ez a standard érvényes, bár azóta kisebb módosításokon átesett.
Látható, hogy szerepe, alkalmazása az évszázadok folyamán a harci kutyától az őrző-védő eben, kocsikísérő kutyán át visszatérve a vadászathoz sokat változott, de napjainkban is gazdája hű kísérője, igazi barátja a pöttyös dalmata.
