E-mail: pet4you@pet4you.hu

Érdekességek a labradorról

Érdekességek a labradorról

Nagyon sokféle retriever kutyafajtát ismerünk. A legismertebbek és legkedveltebbek a labrador és a golden retriever, de létezik még a nova scotia duck tolling, a flat coated, a curly coated, ac hesapeake bay retriever is. Hogy mi a közös mindegyikükben? Az, hogy vadászkutyák, és elsősorban vízi vadászkutyák. Az angol „to retrieve” ige jelentése „elhoz, apportíroz, visszaszerez”. A retrieverek feladata a vadászat során a vad felkutatása, és a meglőtt vad vadászhoz való apportírozása tehát.

Ezek közül a retriever fajták közül a golden, a labrador, a flat coated és a curly coated kitenyésztése Angliába, míg a chsapeake bay-é Észak-Amerikában, a nova scotia-é pedig Kanadában törént.

A tenyésztés célja minden fajta esetében a lőtt vad szárazföldi és vízi elhozatala volt, így egyértelmű, hogy a tenyésztési munka során igen nagy hangsúlyt helyeztek olyan tulajdonságok rögzítésére, mint kiváló emlékezet, orrjóság, kitartás, de nem volt elhanyagolható a robosztus testalkat sem.

A vadászatok során nagyon fontos volt, hogy a kutya ne riadjon vissza sem a víztől, sem pedig a sűrű bozótostól, és merészsége ellenére legyen nyugodt és könnyen irányítható. A kezdeti időkben igen sok fajtát használtak a vadászatok során, és mindegyik fajtának megvolt a maga saját feladata. Így a vizslák és kajtató ebek a vad felhajtására, a retrieverek pedig az apportírozásra voltak használatosak. Ebből egyértelmű tehát, hogy egy retrievernek az egész vadászat során nyugodtan kellett vária, mígnem sorra kerül, és elvégezheti munkáját. Nem zavarhatta meg sem a vad hajtása, sem pedig a lövés, nem avatkozhatott bele más kutyák munkájába. Éppen ezért a vadászösztön nem túl domináns bennük, sokkal könnyebb őket visszatartani a vad űzésétől, mint sok más fajtát. Ellenben ha apportírozni kell valamit, nincs, ami megállítson egy retrievert!

Magának a labrador retrievernek, ennek a közel százhetven éves fajtának az eredete sok vita és találgatás tárgya.

Mivel a labradorok igencsak kedvelik a vizet, egy legenda terjedt el kialakulásukról, miszerint az újfoundlandi kutyák és a vidrák keresztezéséből alakultak ki. A legenda alapja, hogy a fajta ősei új foundlandi vadászok által kerültek Angliába, és ott – a már oly sok fajtánál megismert – céltudatos és szelektív tenyésztés eredményeképpen kialakítottak egy csodálatos vadászkutya fajtát.

fekete labrador

A név maga csalóka, hiszen a labik nem a Labrador félszigetről származnak, hanem – mint említettük – Új-Foundlandról. Erre nem igazán kell több bizonyíték, mint egy 1936-os könyv, Scott és Middleton: The Labrador című műve. Ennek egyik kezdő mondata így szól: „Az Újfoundlandról importált fekete vízikutyák egyenes leszármazottait labradornak hívják.”  Egy másik korabeli könyv, az 1933-ban született The Labrador Retriever, Sprake műve egy W.E. Comack nevezetű embert említ, aki Újfoundlandot már 1822-ben beutazva rövidszőrű, szárnyasvadásztra alkalmas kutyákkal találkozott.

Egyébként a kezdeti időkben még két típust különböztettek meg a szigetekről származó kutyák történetének írásakor.

A nagyobb, erőteljesebb testfelépítésű az újfoundlandi kutya, míg a St. John’s fajta fekete, kisebb termetű – pointernél alig nagyobb -, rövidszőrű és leginkább a partmenti halászok kedvelt ebe volt. Mivel nem nagy a valószínűsége, hogy a halászemberek túl sokat foglalkoztak volna a fajta homogenitásával és küllemi jegyeivel, feltehető, hogy egymás között is tenyésztették a két típust. A céltudatos tenyésztői munka akkor kezdődhetett el, amikor az első példányokat 1820 körül a szigetországba vitték.

fehlr labrador profilból

Érdekes, hogy egy Walsh nevű ember, aki a The Field című lap szerkesztőjeként dolgozott, egy igen híres, 1879-ben írt könyvében, a „Stonehege ont he Dog”-ban azt írta a St. John’s kutyákról írt fejezetben, hogy ezeket a szetterekkel keresztezve alakították ki a retriever fajtákat, elsősorban a legrégebbiként nyilvántartott flat coated retrievert.

De nézzünk egy kicsit vissza a történetben. Az, hogy az újfoundlandi őslakóknak már jóval az európai hódítások előtt voltak kutyáik, igencsak valószínű. Arról azonban, hogy ezek milyenek lehettek, csak találgatások vannak. Sokkal valószínűbb, hogy a hajózások kezdeti időszakában az utazók egyszerűen magukkal vitték kutyáikat, azokat az ebeket, melyek segítségükre lehettek az élelemszerzésben, a friss hús felhajtásában és levadászásában. A telepesek, akik a meghódított területeken letelepedtek, nem csak a szarvasmarhákat és birkákat vitték magukkal az új otthonba, hanem az ezek mellett élő juhászkutyákat is, de ugyanúgy a házőrzőket is, hiszen egy idegen vidéken, ellenséges őslakosok mellett rájuk is nagy szükség volt.

Történelmi tény, hogy a vikingek már Kr. e. 1000 körül letelepedtek Újfoundlandon, és valószínűsíthető, hogy velük együtt kutyáik is odaköltöztek.

Hogy milyenek? Ez talány. Az viszont, hogy a XVI. századtól a hajózás és a kereskedelem virágzásnak indult, és egyre távolabbi tájakra, helyekre jutottak el Európa népei, biztos. Nagy-Britannia, Portugália és Újfoundland között egy kereskedelmi háromszög alakult ki, elsősorban fa és hal volt a fő árucikk, valamint a bor.

fekete labrador kölyök zöld fűben

Milyen kutyák kerülhettek e kereskedelmi kapcsolatok révén a távoli tájakra? Masztiff típusú ebek, spánielek, szetterek Angliából, pireneusi és egyéb juhász- és őrző ebek a kontinens országaiból. Különösen a portugáloknak voltak kiváló vízivadász és juhászkutyáik. Ahogy Újfoundland lakossága, úgy kutyáik is igen változatos képet mutattak hamarosan, és ebben az olvasztótégelyben szép lassan kialakult az az ebtípus, melyet a leírásokból megismerhetünk.

Az, hogy a portugálok, és ebeik keze igencsak belenyúlt a később labradorrá „alakított” fajta kialakulása, bizonyos.

Mary Roslin-Williams 1969-ben írt művében, a „The Dual-Purpose Labrador”-ban közölt egy fotót egy Portugália északi részén fellelet fajtáról, a Cane di Castro Laboreiroról. Véleménye szerint ez a teljes mértékben labrador jellegű fajta lehetett az alapja a később újfoundlandon kifejlődött fajtának, és az „alap” a portugál hajósokkal kerülhetett a szigetre. Persze lehet azt gondolni, hogy a név egybeesése puszta véletlen, de nem valószínű ez a feltevés. Mint ahogy az sem, hogy töb későbbi írásban, így Hubbard „The Working Dogs of the World” című, 1947-ben kelt munkájában is portugál terelőkutyaként szerepel ez az ebfajta. Érdemes elolvasni Hubbard igen részletes leírását, hiszen szinte minden részletében megfelel a ma is ismert labradornak.

fekete labrador fej profilból

"A fej széles ... kifejezett a stop ... a szemek középméretűek, kissé ferdék és mandulavágásúak, színük sötét. A fülek viszonylag távol vannak egymástól, tövüknél szélesek, háromszögűek és lógnak, noha ez nem vadászkutya-szerű. A pofa elég mély, erős állkapoccsal. A test tipikusan hosszú, (inkább téglalap, mint négyzet alakú) erős izomzattal, mégis karcsú, mély mellkassal, jól összekapcsolt ágyékkal. A lábak nem túl csontosak, egyenesek, inasak, kerek, tömör lábfejjel. A farok természetes hosszúságú, alacsonyan tűzött, nyugalomban lelógatva, éberen vízszintes helyzetben. A szőr rövid és általában durva tapintású, de a pofán, a füleken, és a lábak elülső oldalán finom. Az állat színe szürke, tarkafoltos. Magasság: 24 hüvelyk (60 cm) - kan, 22 hüvelyk - szuka (55 cm)... Meglehetősen súlyos a kutya (főleg a kan), a kan ideális súlya 77 font (35 kg), míg a szukáé 55 font (25 kg)."

Nos, tehát tudjuk, hogy honnan indult a fajta, de hogyan alakult azzá, amit ma is ismerünk? Érdekes történet övezi ezt is. A The Field című lap 1990-ban megjelent számában Malmesbury grófja megemlíti, hogy egyik őse, Malmesbury második grófja 1832-24 környékén olyan fajta kutyákat vásárolt, melyeket kis újfoundlandinak nevezett. Mivel birtoka egy lejtős, vízzel jól ellátott terület volt, ideális helynek bizonyult a vízi szárnyasok vadászatára. De hogyan kerülhettek hozzá labrador ebek?

fehér labrador kölyök

Egyszer a közeli Poole-ba tett látogatása alkalmával megakadt a szeme néhány, a tengerben játszadozó, örömmel és természetesen apportírozó eben. Úgy gondolta, ezek a kutyák igencsak megfelelnének számára a birtokán megejtett vadászatok után elejtett madarak behozására. Nos, bár vannak, akik ezt a történetet vitatják, tény, hogy a labrador fajta a Malmesbury család birtokán, Heron Courtban megtelepedett, és szép lassan a környék összes vadásza szert tett egy-egy ilyen nagyszerű, fekete ebre.

A környékbeli vadászok igencsak megkedvelték a labradort, olyannyira, hogy egy Radclyffe nevű ezredes nem csak hogy tenyészeteni kezdte őket, de idővel megteremtette a sárga labrador változatot is.

Azonban nem csak Malmesbury grófja foglalkozott labradorokkal. Richard Edwards „The Ultimate Labrador Retriever” című könyve szerint „további letelepedett családok is megvásárolták a kutyafajtát az északi kikötőkben, mint pl. Greenockban, mely élénk kereskedelmet folytatott Újfoundlanddal. Sprake: The Labrador Retriever-jében Lord George Scott igazolja, hogy Buccleuch hercegeinek és Home grófjának labradorjai voltak, de a fajta a XIX. század vége felé kihalt néhány Anglia déli partvidékén lévő birtok kivételével. Scott ezen túlmenően megállapítja, hogy a fajta feltámadt: "Lord Dalkeith, a késobbi 6. Buccleuch herceg, valamint 12. Home grófja az 1880-as évek elején néhány telet töltött Bournemouth-ban, és Heron Courtban egy vadászaton vettek részt (ahol első osztályú vadkacsavadászatokat tartottak).

fekete labrador fekete háttér előtt

Csodálattal figyelték Lord Malmesbury kutyáinak munkáját, elsősorban azt, amit a vízben véghezvittek. Lord Malmesbury mindkettőjüket megajándékozta a fajta néhány példányával." Ezen ajándékok révén a labrador fajta lassan kezdett elterjedni Nagy-Britannia nagybirtokain, különösen a Buccleuch birtokokon és Lord Home Hirsel birtokán. Valószínű, hogy egy kutyatartó vitte magával kutyáit, amikor Hirselből átment Sir Frederick Graham birtokára dolgozni. Ő később néhány példányt odaadott vejének, Verulam grófjának abból a célból, hogy az létrehozhasson egy kennelt.

Ezekből a vonalakból alapította meg Hon. A. Holland Hibbert Munden kenneljét. Ami különösen fontos volt ebben, az az, hogy noha a fajta magától is egyszerűen terjedt volna, mivel jól dolgoztak az állatok, de nagyon szerencsések voltak abban a tekintetben, hogy pártolóik gazdag és befutott emberek voltak, akik nem pénzért tenyésztették a kutyákat. Ezek az emberek ahhoz voltak szokva, hogy minőségi dolgok legyenek körülöttük, nagy házak, gyönyörű lovak és jó kutyák. Ezek a körülmények lehetővé tették, hogy a fajta csendesen, de biztosan fejlődjön.”

Egyes művek szerint, melyek komoly pedigré-kutatásokon alapulnak, az összes labrador visszavezethető Malmesbury grófjának kutyáira, és elsősorban egy általa tenyésztett eb, Avon tekinthető a modern labrador ősének.

A labradorban talán az egyik legcsodálatosabb, hogy bár változtak az idők, változtak a vadászati módok, ez a fajta képes volt a változásokhoz idomulni, és ugyanolyan kiválóan megállni a helyét a körülmények változása után is, mint korábban. Persze az igazi népszerűséget ez esetben is a kiállítások hozták meg, hiszen mód nyílt a vadászok által tartott, eltérő típusú ebek összehasonlítására, és az egységes típus rögzítésére.

barna és fehér labrador a szabadban

Hamarosan megalakult az első labrador club is, pontosan 1916-ban, elnöke pedig Holland Hibbert, a későbbi Lord Knutsford lett. Az állandóságot mutatja, hogy egészen 1935-ben tartotta pozícióját és dolgozott szeretett fajtájért, amikor is a klub korábbi pénztárosa, Mrs. Quintin Dick, későbbi Howa grófnő vette át tőle a munkát, további 45 évre. Vadászkutyáról lévén szó, igen fontos volt számukra, hogy a vadászok is csatlakozzanak a munkához. Ezt úgy ösztönözték, hogy eleinte egyáltalán nem, és későbbik is csak csökkentett összegben szedtek tőlük tagsági díjat. Egészen 1938-ig nem rendeztek speciál kiállításokat, ellenben szinte minden rendezvényen különdíjakat ajánlottak fel, úgy küllemi, mint munkaeredményekért. A klub természetesen megalkotta a fajta hivatalos standardját, mely ugyan többször is módosításra került.

A labradoroknál a munka ma is kiemelkedő jelentőséggel bír.

Nem véletlen, hogy már jóval az első kiállítás előtt, 1920-as évektől kezdődően nagy hangsúlyt helyeztek a versenyek rendjének kialakítására. 1937-re már évente közel 45 Field Trial versenyt rendeztek a labiknak.

A háború természetesen a fajta alakulására is hatással volt, ám a háború okozta sokkot kiheverve az emberek hobbira, elfoglaltságra és szépre vágytak. Rátaláltak ismét a labradorra, és már nem csak mint vadászebre, hanem mint családi kedvencre is. Ez a bájos, barátságos, kiegyensúlyozott fajta egyre több család szívébe lopta be magát, és rohamosan nőtt a labradorok száma a kutyakiállításokon is. Egy időre elveszítette talán eredeti jelentőségét, ám napjainkra mind több, a természettel a környezettel csak e módon kapcsolatba kerülő, kutyaszerető ember talált vissza e csodálatos fajtához.

fehlr labrador poroskál az úton

Nagy Britanniából viszonylag hamar kerültek labradorok a világ minden tájára. Már az 1920-as években felbukkantak az első példányok a világ minden táján, hála a brit vadászatokra ellátogató és ott a fajtával szerelembe eső külföldieknek. Sokan azért importáltak labradort, hogy otthon megmutathassák a vadászat másfajta módját, ehhez pedig magukkal vittek ifjú skót vadászokat is, akik saját ebeiket is magukkal vitték.

Hazánkba viszonylag későn, az 1960-as években kerültek az első példányok, és bizony népszerűségük a vadászatokon sem érte el a vizslák kedveltségét. Az első import kutyák elsősorban munkatípusú ebek voltak, melyek nem igazán nyerték el a tetszést. Később néhány elhivatott tenyésztő igyekezett olyan kutyákra szert tenni, melyek egyesítették a szépséget és a jó munkaképességet. Napjainkra a labrador hazánkban is kedvelt munkakutya és családi kedvenc.

Érdemes megemlíteni, hogy a labrador az ismert és legáltalánosabban elismert fekete színen kívül sárga és csokoládé színben is létezik.

Ezeknek a színváltozatoknak a szelektív tenyésztése jóval később kezdődött és bizony külön cikket érdemelne. A fajta színgenetikája bár bonyolult, csodálatosan érdekes.

Egy másik említésre méltó tény, hogy mai napig igen nagy eltérés figyelhető meg a munkatípusú és a küllemre tenyésztett labradorok között.

Egy kutyakiállításra és egy Field Trialra ellátogató ember mintha két, teljesen más fajtával találkozna. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kiállításokon sikerrel szereplő labrador munkája nem lehet megfelelő, pusztán azt, hogy egyelőre még nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a tenyésztésben, annak ellenére sem, hogy a küllemre tenyésztett kutyák számára előírás a megfelelő munkaalkalmasság.

Kutya, PetAktuál