E-mail: pet4you@pet4you.hu

Egy mágnás meghódítja a szavannát

Egy mágnás meghódítja a szavannát

A kutyák és a vadászatok évszázadok óta szorosan kötődnek egymáshoz. A régmúlt időknek nem volt olyan nagyhírű, ismert vadásza, aki ne szerette volna a kuytákat, és ne tartott volna jó pár vadászebet. A legismertebb közülük tán Kittenberger Kálmán, aki nem csak a magyar vizsla nemesítésében, a fajta megszilárdításában játszott nagy szerepet, de világszerte méltán ismert Afrika-kutató, vadászutazó, természetrajzi gyűjtő is volt. Ám róla majd máskor…

A múlt évszázad utolsó évtizedeiben a fekete-afrikai vadászexpedíciók számítottak a legnagyobb kalandnak. Ma már elképzelhetetlen fáradsággal párosulva, veszélyeknek kitéve, amelyek bármikor a nagyvadász életébe kerülhettek, az afrikai szafari minden kalandvágyó netovábbja volt, akik pénz és fáradságot nem kímélve kockáztattál életüket a fekete kontinensen.

Teleki Sámuel kedvenc vadászkutyájávalTeleki Sámuel kedvenc kutyájával (Kép forrása: europeana.org)

Ezekre az utakra féltett és szeretett vadászkutyáikat nem vitték magukkal az utazók, egyrészt azért, mert ezek a kutyák – bár vadásztak velük hazai nagyvadakra, például vaddisznóra – nem ismerték az afrikai nagyvadak tulajdonságait, azokra nem voltak képezve.

Afrikának megvannak a maga kutyafajtái, közülük is tán legismertebb az afrikai oroszlánkutya néven ismert rodéziai ridgeback, vagy a kistermetű, de annál élénkebb basenji.

Az afrikai földrészre vágyó – többnyire nagyon gazdag – kalandvágyók egyike volt a magyar mágnás, Teleki Sámuel gróf, Rudolf osztrák-magyar trónörökös közeli barátja, kitűnő vadász és földrajztudós, aki 1887-ben felfedezte a ma „Lake Tukana”-nak nevezett tavat, és – ahogy a gróf visszaemlékezéseiben írta – ezt a kihalt homok- és kősivatag közepén fekvő óriási belső vizet, Kenya második legnagyobb tavát „mély hálával a nagy érdeklődéséért, amellyel őcsászári fensége Rudolf trónörökös főherceg felfedezőutunkat kísérte”, Rudolf-tónak nevezte el.

Ki volt hát ez az ember, aki felszerelte a legnagyobb karavánt, amely eljutott fekete-Afrika belsejébe, és háromszáz teherhordóval, háromszáz fegyverrel, 72 ládával, benne 2500 kg üveggyönggyel és 900 bála anyaggal cserealapként, hogy a hatalmas karaván ellátásához élelmiszerre cseréljék, 50.000 lövésre való munícióval, tábori ágyakkal, sátrakkal és összehajtható csónakokkal, valamint térképészeti és tudományos eszközökkel, kamera- és laborfelszerelést is beleértve, sok magyar borral és konzervekkel, amelyek két férfit ötven napig tarthattak életben, indult expedícióra a kőkorba?

Teleki Sámuel, barátainak csak „Samu”, régi magyar nemesi családból származott, amelyet először 1408-ban említettek írásban.

A Teleki grófi család székhelye az erdélyi Sáromberkén volt, amely az első világháború végéig a magyar királysághoz tartozott, csak a trianoni békével került Romániához. A Telekiek hatalmas birtokokkal rendelkeztek és Magyarország egyik legnagyobb kastélyával. Az évszázadok során mesés gazdagságra tettek szert, megengedhették maguknak, hogy a mágnások életét éljék, amelyben a család férfitagjai hagyományosan érdeklődtek a lovak, a vadászat és a politika iránt.

Teleki vadászat utánTeleki vadászat után (kép forrása: mandarchiv.hu)

Amikor Teleki Sámuel 1845-ben világra jött, Sáromberke kastélyában még Teleki Ferenc volt az úr, a későbbi Afrika-utazó nagyapja, a velejéig királyhű mágnás, aki, ahogy unokája, Ernst Wurmbrand gróf, Egy élet a régi Ausztriárét című emlékirataiban visszaemlékezik, „soha nem járt másban, mint katonaruhában”, és mindig „rajta volt a tiszti sapka”. Az öreg grófnak, mint Wurmbrandtól megtudhatjuk, volt egy „híres arab ménese, a legjobb az egész országban”. Valóban, esőben, napsütésben, a gazdag mágnás „öt-hat lovát lovagolta, télen a nagy, fedett lovardában, nyáron szabadban, erdőn-mezőn”, ezzel azt a hírnevet szerezte magának, hogy a régi Monarchia legelegánsabb és legbravúrosabb lovasa.

Az öreg nagyúr fia, idősebb Teleki Sámuel, a nagyvadász és felfedező apja, mindig is meggyőződéses kozmopolita apjával ellentétben lángoló magyar hazafi volt, aki az 1848-49-es szabadságharcban a lázadó Kossuth Lajos oldalán állt. „Samuban” nagyapja és apja öröksége keveredett.

Az öreg gróftól az elegáns, világra nyitott szellemet és főleg a lovak szeretetét örökölte, az ifjabbtól a nemzeti büszkeséget, mindkettőjüktől pedig a vadászat szeretetét.

A fiatalabb Teleki a nagy Afrika-utazók, David Livingstone, Henry Morton Stanley, R. Burton és J. Speke idején nőtt fel, akiknek fantasztikus kalandjai szárnyakat adtak fantáziájának. Már gyerekkorában feltámadt benne a vágy, hogy Fekete-Afrikába menjen, ahogy a nagy utazók. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, először el kellett végeznie a nemesi ivadék rangjának megfelelő képzést: a gimnázium után – ahogy egy magyar arisztokratának illett – huszártiszt lett, később a göttingeni és berlini egyetemen jog- és államtudományokat, történelmet, filozófiát és mezőgazdaságtant hallgatott. Az egyetemi tanulmányok befejezése után Teleki visszatért Erdélybe, hogy Sáromberkén átvegye a grófi birtok irányítását.

A fiatal Teleki hamar jó gazdálkodó hírébe került. Ami majdnem igazi csodának számított, de egész Magyarországon ismert volt: a fiatal mágnás egészen a nagyapjára ütött, és legtöbb idejét arab lovai nyergében vagy vadászattal töltötte. Késő éjszakáig ült a könyvtárban, és olvasott, földrajzi, vadászati és naprajzi szakirodalmat. Mindent, aminek bármi köze is volt Afrikához.

1881-ban Teleki Sámuel bevonult a magyar országgyűlés felsőházában hogy elfoglalja helyét az úgynevezett nemesi táblán. A királyság nagypolitikájára azonban nem mindig maradt elég ideje, mert éppen azokban az években a vadászat intenzív gyakorlásának szentelte magát.

A mesterlövész, aki semmiben sem maradt el Ferenc Ferdinánd főherceg mögött, inkább az erdőben töltötte az idejét, mint a budapesti parlamentben.

Hosszú parlamenti beszédek tartása helyett inkább vadászvendégeket hívott meg Sáromberkére, és hamar elterjedt róla, hogy ő Magyarország legjobb vendéglátója. Igazi nagyúrként tudta a módját, hogyan tartsa egyik mulatságot a másik után. Vadászvendégeivel cigányzene és nehéz borok mellett ünnepeltek, és „terítették le” a tüzes nimródok Erdély legszebb asszonyait.

dupla kép Telekiről, a vadászrólBalra: Teleki Szebenben (Asbót Kamilla volt Theodor (Tivadar) Glatz műterem, 1871 körül); Jobbra: Teleki 1886 körül (Zukmantel Franz Escher üvegműtermébem készült  fénykép, forrás: flickr.com

1886-87 fordulóján aztán elérkezett az idő: a már negyvenkettedik évében járó mágnás barátjával, Ludwig von Höhnel lovaggal, egy Pozsonyból származó k.u.k. tengerésztiszttel, zseniális térképésszel és geográfussal, elindult Afrikába, amelyet akkoriban a tehetős kalandorok szabályosan megrohantak. Teleki és Höhnel tetőtől talpig felfegyverkezve, átjutottak a zanzibári vámon, ahol egy fél év alatt 37.000 fegyvert, egymillió golyót, hárommillió gyújtókészletet és majdnem 70.000 font lőport csempésztek át.

Ez a hatalmas arzenál kizárólag vadászati célokat szolgált, főleg elefántvadászatra használták fel.

A vadászat a nagy ötre – elefánt, oroszlán, bivaly és leopárd – a késő XIX. században nagyvilági sport lett. A nagyvadászok közül sokan, akik akkoriban követték Afrika hívó szavát, életükkel fizettek kalandvágyukért, de ez nem riasztotta el a többieket attól, hogy Kelet-Afrika elátkozott, vadak benépesítette poklába menjenek, hogy egyedülálló élményben legyen részük. A legtöbben milliókat adtak ki érte, és csak kevesen tértek vissza – ha egyáltalán visszatértek – épségben a sűrűből. Trópusi betegségek, amelyek ellen akkoirban még alig volt orvosság, tizedelték, harcias bennszülött törzsek támadták és gyakran bestiális módon gyilkolták meg, vagy a megsebesített nagyvad ölte meg őket, sokuknak a szavannán ütött az utolsó órája, a bozót lett a sírja. Az az Afrika, ahová Teleki Sámuel elindult, nem is hasonlított a maira.

magyar postabélyeg a híres vadászrólKép forrása: dka.oszk.hu

1887. január 31-én aztán kezdetét vette a nagy kaland. A gróf hatalmas karavánja elhagyta Panganit, és a Ruwu-folyó mentén a még alig felfedezett vadonba vonult. A parancsnokoló Teleki haladt az óriási expedíciós sereg élén, társa, Höhnel képezte a hátvédet. Az edzett mágnás szabályosan lángolt a kalandvágytól, és kegyetlenül hajszolta a teherhordókat, aminek aztán az lett a következménye, hogy már az első napokban több bennszülött megszökött. Köztük végzetes módon az az ember is, aki a térképes dobozt vitte, így, ahogy Teleki naplójában írta, „még csak egy tenyérnyi térképünk sincs Afrikáról”.

Teleki csak Höhnelnek köszönhette, hogy nem kellett megszakítani az expedíciót, mert a zseniális térképésznek a fejében voltak a térképek.

Míg Höhnel, a kutató, állandóan feljegyzéseket készített, Teleki, a vadász minden vadat lelőtt, amely a karaván útját keresztezte, ami ismét megbékítette a feketéket, akiknek a fazekait a magyar bwana ily módon könnyen meg tudta tölteni. A gróf a szó szoros értelmében ösztökélte a karavánt a bozóton és a szavannán át gyors tempóban. Pihenőt csak akkor engedélyezett, amikor az expedíciós sereg elérte a Kilimandzsáró keleti lábát. Teleki tábort veretett, és egyedül indult neki, hogy első emberként mássza meg az 5000 méter körüli magasságú Kibót. Hegyi túrájáról visszatérve a magyar Ngongo felé vezette karavánját, hogy onnan induljon a teljesen feltáratlan és rettegett Kikuyu-földön át a Mount Kenya irányába. Az óriási vadállatcsordák, amelyekkel a mágnás találkozott, felszabadították vadászszenvedélyét, így – mintha csak transzba esett volna – egyetlen napon több elefántot, oroszlánt, leopárdot és bivalyt lőtt, ezenkívül még egy tucat kudut, antilopot és egy kapitális gnúbakot is leterített. Igyekezetében a gróf azonban nem vette észre, hogy kikuyu-harcosok követték, akik hamarosan megtámadták karavánját. Csak a tiszt Teleki és Höhnel taktikai és stratégiai tapasztalatának volt köszönhető, hogy az expedíciós sereget nem győzte le és semmisítette meg teljesen az ellenséges törzs. A két k.u.k. tisztnek hamarosan sikerült ellentámadást indítania, amelyet Telekinek végül meg kellett szakítania, mert a dezertáló feketék száma veszélyesen nőtt, és csak a harcok teljes beszüntetésével tudta megakadályozni teherhordói tömeges menekülését.

a gróf portréja

A huszár és tengerésztiszt tehát összeszedte maradék erejét, és továbbvonult. A vadak azonban a magyar nyomában maradtak. Amikor a karaván 1887. október 8-án végre elérte a Mount Kenyát, összesen három Kikuyu-támadást élt túl. A gróf ismét tábort vert – nem azért, hogy embereinek, akiknek emberfeletti erőfeszítéseket kellett tenniük, végre pihenést és nyugalmat engedélyezzen, sokkal inkább azért, mert meg akarta mászni a második afrikai havas óriást. Höhnel, aki messze nem volt olyan jó formában, mint Teleki, és főleg lelkileg nagyon megviselték az állandó harcok a kikuyukkal, a távorban maradt.

Azonban a grófnak megfelelő felszerelés hiányában hamarosan – de azért mégiscsak 4680 méteres magasságban – abba kellett hagynia kísérletét és visszatérnie a táborba.

Aztán kettéoszlott az expedíció: Teleki északra vonult tovább Njemess felé, Höhnel Guasso Njiro felé indult, azzal a szándékkal, hogy megfejti a Lorian-tó rejtélyét. Ebben a - mint később írta - „ismeretlen, lakatlan és borzalmasan nehéz vadonban” nem jutott tovább, felhagyott vállalkozásával, és Teleki után indult Njemesbe, ahonnan az újraegyesült karaván a Njioro-hegy (Nyiru) felé vonult, ahol aztán a két magyar bennszülött kalauzuk vezetésével 1888. március 5-én felfedezte a „Basso Narok”-ot, az ötödik legnagyobb tavat: „Álmodni sem lehetett volna szebb és meglepőbb látványt. Mélyen a lábainknál, sziklás partoktól körülvéve, sötét, kék tó feködt, amelynek felszínét az uralkodó délkeleti szél enyhén felborzolta, a délután napfényben a szivárvány minden színében pompázott. Szemük mohón, ugyanakkor felszínesen átfutott a legközelebbi részleteken, a parton, míg el nem nyelte a beláthatatlan messzeség északon"” írta le Höhnel visszaemlékezéseiben a Rudolf-tó felfedezését.

Egy hétig tartó gyaloglás után fedezte fel Teleki és Höhnel a „Basso Ebor”-t, egy sokkal kisebb tavat, amelyet az erdélyi gróf Stefánia főhercegné, Rudolf felesége után Stefánia-tónak nevezett el.

Teleki Sámuel gróf világhírű lett. Nagy árat kellett azonban fizetnie érte: amikor 1888. október 25-én Mombassában befejezte menetelését Kelet-Afrikán át, teherhordozóinak serege hetven emberrel csökkent, harminchat fekete meghalt, harmincnégy megszökött. A gróf egészségét is súlyosan megviselte az út: amikor Zanzibárban be akart hajózni hazája felé, már olyan kimerült és súlyos beteg volt, hogy hónapokkal el kellett halasztania a hazautat.

grafika Teleki vadászatárólTeleki bivalyra vadászik (kép forrása: telekiutak.hu)

Hat évvel később a mágnás még egyszer elment Afrikába, mert feltétlenül meg akart birkózni a Kilimandzsáróval. De a második kísérlet is kudarcra volt ítélve, és a gróf nem érinthette meg a Kilimandzsáró havát. Viszont elég ideje maradt a nagyvadászatra, amelynek kiadósan hódolt is. Rekordtrófeákkal tért vissza Sáromberkére, ahol 1916-os haláláig grófi birtokai irányításának szentelte magát, naponta lovagolta nemes lovait, és megtanulta értékelni az apróvad-vadászatot is. Ausztria-Magyarország arisztokratái körében az erdélyi grófot Ferenc József császár és Ferenc Ferdinánd főherceg után a Monarchia legjelentősebb vadászaként tisztelték.

Kutya, PetAktuál