E-mail: pet4you@pet4you.hu

Az ősi, ráncos molosszus

Az ősi, ráncos molosszus

Melyik az a fajta, amelyik látta Trója pusztulását és küzdött a római arénákban? Az a fajta, amelyik már kétezer éve rendületlenül őrzi ősei vonásait? A válasz egyértelmű: a nápolyi masztiff. A fajta kedvelői egészen az ókori molosszusokig vezetik vissza a nápolyi masztiff eredetét, ahogy teszi azt több más nagyméretű harci- és őrkutya tulajdonosa is.

Az ókori római molosszus elnevezés nem egyetlen, meghatározott fajtát takar, ez alatt a név alatt jegyeztek minden gigantikus erővel rendelkező őrkutyát. Egyetlen feltételt állítottak ezekkel az ebekkel szemben: védjék a házat és a ház körüli állatokat, esetlegesen a csatákban háborúzó katonákat. Sőt, korabeli feljegyzések említést tesznek olyan molosszusokról is, amelyek a katonákat a csatákba elkísérték, ott velük együtt harcoltak, nem egyet közülük hősként tiszteltek.

Olyannyira, hogy Nagy Sándor emlékművet emeltetett kedvenc, elpusztult ebének.

Nem csak a rómaiak, de a sumérok, asszírok és egyéb népcsoportok is alkalmazták a harci ebeket. A harcosokkal együtt az ókori római molosszusok Európa számtalan területére eljutottak, ott letették névjegyüket: sok egyéb fajta létrejöttében működtek közre. A masztiffokat a rómaiak az arénákban vadállatok elleni harcokra használták, a gallok viszont csatákban vetették be, és vértezettel látták el őket. A középkorban késekkel és gyújtóbögrékkel "fölfegyverzett" ebeket uszítottak a páncélos lovagokra. A kutyák megzavarták a lovakat, s a tömör páncélos alakzat megbomlott, ezután egyenként már könnyebb volt végezni a lovagokkal.

Anglia királya, VIII. Henrik 400 masztiffot küldött Spanyolországba V. Károlynak a franciák elleni háborújához. Ezeket a kutyákat ütközetben és felderítésre egyaránt használták.

Miután a nagy római kori csaták ideje leáldozott, ezeknek a hatalmas termetű és gigantikus erejű ebeknek kegyetlen életet szántak: az arénák vérszomjas vadállatokkal küzdő bajnokaivá vagy áldozataivá válhattak. Csupán néhány egyed úszta meg a küzdelmet, őket azonban hősként tisztelték és nagy becsben tartották, olyannyira, hogy gyakran egy-egy győztes kutya tucatnyi rabszolgáért cserélt gazdát.

nápolyi masztiff ülő portré

Azonban ahogy az idők változtak, a kutyák megbecsülése is csökkent, a dicsőséges múlt halványodni látszott, egyre kevesebb és kevesebb molosszus maradt. Azonban Olaszország egy kicsiny szegletében, a Vezúv lábánál, Nápoly mellett a fajta fennmaradt és csodálatos módon sikerült megőriznie eredeti alakját. Az itt ügyködő egyszerű tanyasi emberek kutyatartási kedvét még az Európán végigdúló két világháború sem tudta elvenni.

Mikor Piero Scanziani és kis csoportja rábukkant erre a csodás lelőhelyére az ókori molosszusok leszármazottainak, lelkesedése nem ismert határt.

A fajtát felélesztő munkáját közvetlenül a második világháború után, 1946-ban kezdte, mikor egy kiállításon először találkozott ennek a bámulatos fajtának nyolc felvezetett példányával. A következőképpen írt a nagy találkozásról: Nyomban felismertem; ez is egyike lehetett annak a száz kutyának, melyet a macedón Paulus Emilius hozott Rómába diadalmas hadjárata után. Epirusz hatalmas ebe, az asszírok fia, a tibeti kutyák távoli rokona, a Molosszus állt előttem! Századok régi homályából szemlélt engem. Tekintetében nem volt sem ellenségeskedés, sem kedvesség: olyan tekintet volt, mely nem ad, de nem is követel... A hûvös, szenvtelen szemek figyelték Arno kutyámat is, melyet pórázon tartottam. Egyszerre csak visszahőköltem egy régi figyelmeztetésre emlékezvén: a molosszus hajlamos támadni egyetlen hang nélkül is.” 

szemben ülő masztiff

A távoli országokból érkezett bírók tetszését nem nyerték meg ezek az ebek, lekorcsozták, lepocskondiázták őket. Mindez nagyon elkeserítette Scnazianit. „Hiába érveltem, hasztalan mutattam meg nekik Guaglionét (a nyolc eb egyikét -  a szerk. megjegyzése), s tartottam kiselőadást az ókori molosszusokról, ők csak kacarásztak lelkes kitöréseimen.

A legnagyobb szaktekintély végül kijelentette: „Nincs fajtajellege, nincs kutyaszerû mozgása, ez a szörnyeteg nem tarthat számot az eb elnevezésre!”. Mindezek ellenére Signore Scnaziani hitte, újságíróként sokat tehet azért, hogy Itália gazdag történelmét a kinológiában is felélessze, ám a kezdeti próbálkozásokat nem kísérte nagy siker. Sőt, inkább kinevették és gúnyolták fáradozását. A fajta névadója is Piero Scanziani, aki, hogy méltó emléket állítson az ókori molosszusokat oly hűen őrző, Nápoly környéki embereknek, az újjáélesztett fajtát Mastino Napoletanonak nevezte el. Az első standardot 1947-re dolgozták ki. Az ezt követő években egyre többen kapcsolódtak be a munkába, látva a kezdeti sikereket, igen sok komoly szakember adta tudását és segítségét a fajta céltudatos tenyésztéséhez és népszerűsítéséhez.

Egyszer egy palermói kiállításon Leo Helbig, német kinológus egy nápolyi masztiffot hozott ki a kiállítás abszolút győzteseként. Mikor kollegái megdorgálták amiatt, hogy olyan ebet nyeretett, amelynek járása nem volt túlzottan harmonikus és oldott, ő egy kézlegyintéssel csak annyit mondott: „Hja, kérem! Ez az eb immár kétezer éve úton van!”

Kutya, PetAktuál