A világ legnagyobb kutyafajtája

Laikusok csak annyit tudnak, az ír farkas a világ legnagyobb kutyafajtája. Előszeretettel fotózzák együtt a csivavával, azaz a legkisebbel, prezentálandó a hatalmas különbségeket. A gigantikus termetű, szakállas behemót megjelenése tiszteletet parancsoló, de azt kevesen gondolnák, hogy e nemes eb az agarak családjának tagja. Borzas szőre miatt sokan nagyra nőtt keveréknek gondolják, de összehasonlítva őt a kecses, áramvonalas agarakkal ezen nincs is mit csodálkozni.

Az ír farkaskutya az ír nép büszkesége, nemzeti kincse, története szorosan összefügg az ír nép történetével.

A kelta ősök elsősorban őrző kutyaként és harci ebként használták őket, de őrizték a csordákat és vadásztak is gazdáikkal együtt, leginkább szarvasra, vaddisznóra, és természetesen a szigetországban akkoriban nagy populációban élő farkasokra. 

ír farkas hasáig vízben áll

Az ír mitológiában a fiannák zsoldos szabadcsapatok voltak, melyeket erős, fiatal harcosok alkottak. A leghíresebb fianna Fionn mac Cumhall-é volt, aki harcosaival emberfeletti tetteket hajtott végre népe kultúrájáért, dicsőségéért. Nem használtak sem szekereket, sem lovakat, a gyalogos harcosokat erős és robosztus termetű kutyák kísérték. Minden harcos mellett két „hound” és két „beagle” vonult, magának Fionn mac Cumhall-nek 300 „hound” kutyája és közel kétszáz kölyke volt a legenda szerint. Kedvenc kutyáját, Bran-t úgy jellemezték, hogy egymaga több kutyát és embert ölt meg, mint bármelyik fionn harcos. Egy Gloucestershire-beli római kori templom maradványai között található egy bronz kisplasztika, keletkezése Kr.u. 365-re tehető, és egy ún. Lydney, azaz kelta kutyát ábrázol. Nagyjából ugyanerre az időszakra tehető egy leírás Arrian-tól a kelta kutyákról, részletesen megfogalmazva a küllemmel kapcsolatos elvárásokat.

A kutyákat oly mértékű megbecsülés övezte ebben a korban, hogy mint legnemesebb ajándékot tartották számon, kiemelten fontos személyek számára, nyakörvük pedig csakis nemes anyagból – aranyból, ezüstből - készülhetett.

Az utókorra maradt Quintus Aurelius Symmachus (Kr. u. 345 körül – 402), római író és szónok levele testvéréhez, melyben köszönetet mond neki a hét nemes ír kutyáért, melyek felkeltették a római nép érdeklődését. De temérdek legenda is fennmaradt az ír kutyák hőstetteiről a különböző csatákban, kiemelve hősiességüket, bátorságukat és hűségüket.

Patrick McAlpern - aki később Szent Patrik néven vált ismertté és az ír nép legendás alakjává – élete szorosan összefonódott a kutyákéval. 16 éves korában, úgy Kr. u. 400 körül Patrikot elrabolták. Rabszolgának adták el, hat éven át pásztorként dolgozott, egyetlen társa pedig egy kutya volt. Patrik egyszer álmot látott, és álmában egy hangot hallott, mely így szólt: ,,Jól teszed, hogy böjtölsz. Nemsokára visszatérsz hazádba. Lám, a hajód készen áll!'' A hang hívására Patrik megszökött rabszolgatartóitól, és az ismeretlen, ellenséges földön hosszú vándorlás után eljutott a tengerhez. A fogságban kapott kevéske pénzét fölkínálta egy kapitánynak, ha magával viszi. A kapitány először elutasította őt, nem akart kockáztatni egy szökevény szállításával, ám végül mégis úgy döntött, hogy magával viszi a fiatalembert. Talán azért változtatta meg elhatározását, mert meglátta, hogy Patrik bánni tud az agarakkal? Nem tudni, ám az tény, hogy a hajó rakományának jelentős részét ír hound-ok tették ki. Az utazás célja Gallia volt, ahol Patriknak még egy jó darabig a hajó legénységét kellett szolgálnia. Hamar megszerezte megbecsülésüket, amikor hitét férfiasan megvallotta, és végül visszatérhetett Britanniába szüleihez. Így kötődik hát az írek védőszentje az ír farkasagarakhoz.

két ír farkas oldalnézetből

Miután a fiannák kiüldözték a rómaiakat Írország földjéről, nem sok írásos emlék maradt fenn a kutyákról, egészen a kereszténység elterjedéséig leginkább csak a legendák őrizték történetüket.

Valószínűleg az Írország és Izland közötti kereskedelemnek, a kelta hajósoknak köszönhető, hogy több izlandi monda is őrzi az ír kutyák történetét.

Ilyen a Burnt Njal is, melyben Olaf, egy izlandi hercegnő fia a barátjának, Gunnarnak egy Írországban neki ajándékozott hound kutyát kínál fel.

Bizony akkortájt az ír farkasok nem azok a békés, jóságos óriások voltak, mint amilyennek manapság ismerjük a fajtát. Éjjel szabadon engedték őket, feladatuk a ház, a birtok, a csorda védelme volt. Az idegeneket, betolakodókat kíméletlenül megtámadták, elzavarták vagy megölték. Így járt Setanta, az ír hős is, útja során ismeretlen helyre tévedt, ahol egy ír farkasagárral találkozott. Az Ulsteri mondák szerint Setanta a viadal során megölte Cullan kovács kutyáját. A kovács elkeseredett, hogy élete őrzője ily véget ért, sopánkodott, hogy háza és jószágai védelmező pajzsa már nem áll rendelkezésére. Sentanta megsajnálta a kovácsot és elvállalta, hogy védelmező kutyája lesz, amíg nem találnak másik négylábút, mely alkalmas a feladatok ellátására. Ettől a naptól lett a legendás ír hős neve Cú-Culand (Cuchullain), azaz Culland kutyája.

Látható hát, hogy az ír farkasagár története szorosan összefonódik az ír nép legendáival.

A XX. század elején egyébként Dél-Angliában volt egy kennel, Mrs. D. le B. Bennett kennele, mely a legenda után a Culand’s hound-ok nevét viselte.

A történelem viharai, az ír nép hányatott sorsa megviselték a kutyákat is. Az angol megszállás, a vallási harcok, a XVII. századi nagy éhínség bizony a kihalás szélére sodorta a fajtát. A farkasok is kipusztultak, „hála” az ír houndok tevékenységének és az éhínségnek, így lassan a fajta megmaradt kevés egyede is munka nélkül maradt. Nem segített a helyzeten egy 1788-as rendelet, mely arra kötelezte az embereket, hogy minden láncon tartott kutyát kiirtsanak, márpedig az ír farkasok leginkább éjjel munkálkodtak. Így csak a nemesi udvarokban maradt mutatóba egy-egy példány.

fehér ír farkas áll

A XIX. század sok fajta esetében a kutyatenyésztés fénykora volt. Így van ez az ír farkaskutyánál is, hiszen H.D. Richardson kapitány az Irish Penny Journal 1841. májusi számában megjelentetett egy cikket a fajtáról, melynek illusztrációja két kutyája, Oscar és Brenda képe volt. A cikkben arról értekezett, hogy a skót szarvasagár és az ír farkaskutya valójában egy fajta, hiszen az írek Skóciába vándorolva, és ott letelepedve őshazájukból magukkal vitt kutyáikkal éltek. E cikk miatt a fajta egyik megmentőjeként tartják számon, hiszen egy már-már elveszettnek hitt kincsre hívta fel a figyelmet.

A másik nagy megmentőnek George August Graham kapitányt tartják. A kapitány Richardson állításait alapul véve néhány skót szarvasagár tenyésztésbe vonásával, állhatatos és kitartó munkával alakította ki az ír farkas típusát. Így nyilatkozott munkájáról: „Rendíthetetlenül törekszem olyan kutyákat tenyészteni, melyek magukon hordozzák az ősi ír farkas bélyeget, nem pedig véletlenszerűen hozom össze az egyes tenyészkutyákat”. Munkája során – melyet alaposan és igen részletesen dokumentált – használt német dogot, borzojt, deerhoundot, sőt, tibeti masztiffot is. 

1879-ben a politikai környezet lehetőséget adott arra, hogy az Ír Kennel Klub által megrendezett dublini kiállításon ír farkasok is részt vegyenek.

1885-ben Graham kapitány megalakította az Irish Wolfhound Club-ot, melyben egészen 1909-ben bekövetkezett haláláig tevékenykedett imádott fajtája érdekében. Utódaira komoly írott anyagot és nagyon sok jó tanácsot hagyott: „A testület ne javasolja tenyésztésre a törékeny vagy gyenge kutyákat. Az ideális kutya gyors, határozott, ugyanakkor hangtalan mozgású. A mellkas legyen nagy, hogy a tüdő és a szív szabadon dolgozhasson. Javaslom a bíróknak továbbá, hogy a rövid vagy hiányos szőrzetű, illetve a határozatlan, nem elég temperamentumos, vagy örökletes betegségeket hordozó kutyáknak díjat ki ne adjon semmilyen osztályban.”

A két világháború, és a köztük zajló gazdasági világválság ismét a kihalás szélére sodorta az éppen csak életre kelt fajtát. Bár Írország a háború alatt semleges maradt, azért a körülmények ott sem voltak a legkedvezőbbek a tenyésztési munkához. Az elkötelezett angol tenyésztők kutyáik egy részét Írországba menekítették, hogy megmentsék a fajtát.

A tenyésztői munka a háború után ismét erőre kapott, sok, korábban Amerikába került kutya utódját küldték vissza az óhazába a fajta feltámasztására, vérfrissítésként.

Ajánlott cikkek