Az ugatás a kommunikáció eszköze a kutyáknál. Így tartják a kapcsolatot nem csak az emberekkel, de a közelebb-távolabb levő fajtársakkal is. A közelben levő gazda vagy állatok számára az ugatást más kommunikációs jelekkel – farokcsóválás, testtartás, stb. – tarkítják, hogy minél érthetőbb legyen számukra az üzenet.
Nem mindegy, milyen hangmagasságon, milyen időtartamban, milyen gyakran ugat az eb, és persze az sem, milyen szituációban. Általában minél élesebb az ugatás, annál inkább a barátságosság kifejezése, míg a mélyebb vakkantás fenyegető.
Annak, hogy a kutya ugat, számos jelentése lehet: fogadja a gazdit vagy a vendéget, üdvözli, játékra hívja őket, fel akarja hívni magára a figyelmet, figyelmeztetni akar a betolakodóra vagy magát a betolakodót, hogy ő védi a territóriumot. Van, hogy az ugatás egyértelműen fenyegető, máskor a félelmet vagy a szorongást fejezi ki.
A nyüszítés különleges hangadás, melyet akkor használ a kutya, ha kényelmetlen helyzetben van. Ez az éles hang jelzi a szorongást, a félelmet, de azt is, ha az eb úgy érzi, be kell hódolnia az erősebb előtt.
A csaholás úgy írható körül, mint éles hangon történő ugatás. Általában akkor hallatja a négylábú, amikor örömmel fogadja hazatérő gazdiját vagy éppen játékra próbálja őt csábítani. Akkor is használja, amikor szorong, fájdalmat érez vagy nagyon magányos.
A vonyítás nem igazán kedvelt hanghatás. Olyan hosszú hang, amely egy alacsony frekvenciájú és egy hozzá kapcsolód éles hang egyvelege. A hosszú időre magára hagyott, az egyedülléttől szorongó eb e hang kiadásával próbál kommunikálni a távol levő fajtársakkal. A vonyítás igen jellemző a falkában élő szánhúzó- és hajtókutyákra, melyeknél az évszázadok során a falka összetartását és a messze levőkkel való kommunikációt szolgálta ez az éles hang.
Általában a különféle fajták másként ugatnak. Vannak, melyek tartózkodóak és csak ritkán „szólalnak meg”, mások minden apró rezdülésre jeleznek. Egyes fajták szinte csak vonyítva adnak hangot, míg mások (pl. a basenji) ritka és különleges hangadásuk miatt „néma kutyának” neveztetnek.
A kutya tehát minden érzelmet ugatással, vakkantással jelez. Az, hogy ez normális, a szomszédok és természetesen a gazda számára is elfogadható mértékű maradjon, a nevelésen múlik. A megfelelő szocializáció, a következetes nevelés döntő fontosságúak ebben a kérdésben, de ugyanilyen fontos az is, hogy a gazda saját habitusának, életvitelének és körülményeinek megfelelő fajtát válasszon, ugyanis a kutya a gazdájával szembeni feszültségteremtő helyzeteket is ugatással reagálja le.
