Olyan hihetetlenül sokáig volt szép idő, annyira kellemes volt a vénasszonyok nyara idén, hogy nem akarjuk elengedni. Igyekeztünk kihasználni minden egyes pillanatát, és az utolsó utáni pillanatig minél többet lenni a szabadban.
Aki ismeri a bullterriert, az tudja, hogy sokat kell velük mozogni, hagyni, hadd vezessék le felesleges energiáikat, mert ha ez nincs meg, akkor annak a lakás látja kárát. Szerencsére Márton már leszokott a nagy pusztításokról, de kezdetben, míg meg nem tanultuk, mennyi séta a napi igénye, hát pár cipő és papucs is áldozatául esett.
Ma is elmentünk egy nagy sétára, és élmény volt nézni, ahogy az én imádott ebem élvezi a simogató napsugarakat, szimatolja, rejlik-e valami kincs az avar alatt. Azt hiszem, ilyesmi gondolatok járhattak a fejében:
"Éppen töltődöm a napfénnyel, mert ugye nem kapok enni. Illetve kapok, csak az rohadt kevés, ugyebár. Anyám, a rémbanya szerint végigzabálnám a napot, ha csak tehetném. Nem győzi otthon kulcsra zárva, fal mögé rejtve dugdosni a tápos zsákot, nehogy véletlenül megszerezzem, hozzájussak...Mondta, hogy vegyek példát a menhelyesről, mert az szépen beosztja. Nem habzsol, nem röfög, nem böfög evés közben. Persze, mindig az a bolond vérmacska a jó példa, de csak mert nem látja, miket művel napközben, amikor ő nincs itthon. Persze azt nem látja, hogy akkor én békésen, jó kutya módjára csak ejtőzöm, ő meg folyamatosan randalírozik. Például a fejem tetejére ugrik, hogy a hátamon aludjon.
Szóval kikérem magamnak ezeket az észrevételeket, én ugyanis nem habzsolok, hanem pusztán az életben maradásért küzdök naponta. És mivel erre kényszerülük, hát Így lettem fény evő IS."