Egykoron, nagyjából 2012 táján az ebadó bevezetésével próbálták rendbe tenni a hazai közállapotokat. Aztán 2017-ben egy, az állatvédelmi törvényt módosító ezirányú javaslat borzolta a kedélyeket. Jelenleg azonban a helyzet az, hogy az önkormányzatoknak módjukban áll ún. ebadót kivetni, de a gyakorlatban ezt nem, vagy alig pár helyen teszik meg.
Kérdés azonban, hogy a hazai kutyatartási kultúrát javítaná-e egy esetleges ebadó bevezetése.
A pet4you csapata sokkal inkább amellett van, hogy oktatással, neveléssel és pozitív példákkal, a kutyát és macskát tartók segítésével, tanácsokkal sokkal több érhető el, mint efféle kvázi büntető eszközökkel.
Hatásos eszköz lehet még az a Bécsben nemrégiben bevezetett módszer, mely szerint tanfolyamon kell részt vennie annak, aki elsőkutyás gazdi, vagy hamarosan kutyatartóvá szeretne válni. Csak a tanfolyam elvégzése után nyílik módja és lehetősége kutyát vásárolni vagy örökbe fogadni. A tanfolyamon, mely nem megterhelő, ugyanis nagyjából 4 órát igényel, és nem is drága a bécsi viszonyok között, ugyanis kb. 40 euróba kerül, a leendő gazdák elsajátíthatják a felelős kutyatartás ismérveit. Az ismert szakértők által tartott előadáson igyekeznek érinteni minden fontos kérdést, így a vásárlás és örökbefogadás mikéntjét, a gondozás, a nevelés és tanítás feladait, az emberi felelősséget. Nagy hangsúlyt helyeznek a legfontosabb pontra, azaz a megfelelő, személyiséghez és életmódhoz illő kutyafajta kiválasztására.
A tavaly nyár óta működő projekt a Bécsi Állatvédelmi Ombudsmani Hivatal visszajelzései szerint sikeres. Az eddigi közel ezer résztvevő hasznosnak értékelte a programot, sőt, volt köztük olyan, aki az elhangzottak után újraértékelte elképzelését, és rájött, hogy bármennyire is szereti a kutyákat, az ő életviteléhez nem való a kutyatartás.
Mindez különösen elgondolkodtató, ha összefüggéseiben vizsgáljuk a jelenlegi magyarországi kutyás helyzetet – a szaporítást, a törzskönyvek problémáját és az ebadót. Mindig felkapjuk a fejünket, amikor a médiában megjelenik egy-egy kép szaporítótelepekről, elkobzásokról. Megvallom őszintén, ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést, miért pont ez? Ugyanis van még több száz, több ezer ilyen vagy hasonló telep az országban. Félre ne értsenek, nem sajnálom, sőt, örülök, hogy azok a kutyák elkerültek a ketrecekből, mocsokból, fertőből. Csupán azon morfondíroztam, miért ez az egy került ki a címlapokra, a vezető hírekbe?
Miért csak ezzel foglalkozik a média, és azzal miért nem, hogy a XXI. században, Európában, az unió területén ilyen egyáltalán előfordulhat. Azzal miért nem foglalkozik, hogy korábban elképzelhetetlen volt a fajtatiszta ebek törzskönyv nélküli eladása? Anyáink idején a pedigré még rangot jelentett, ma pedig mindenütt azt hallom: „Jaj, az én kutyámnak nincs, de a szülei ám törzskönyvezettek.”
Hová tűnt a kutyatartás kultúrája, melyről Magyarország mindig híres volt? Hogyan jutottunk el odáig, hogy a szaporítók és a törzskönyvezetlen ebek, a hiteltelen törzskönyvek országává váltunk?
Persze tudjuk a választ. Tudjuk azt, hogy minek köszönhető mindez. Hazánkban a rendszerváltást követő gazdasági struktúraváltás, a mezőgazdaság, valamint az erre épülő könnyűipar privatizálása, kiárusítása, majd későbbi elsorvasztása emberek ezreit tette munkanélkülivé. Az állattenyésztők, háztáji gazdálkodók munkája iránti igény csökkent, bezártak a téeszek, a gazdaságok, leapadt hát a malacok, tehenek, tyúkok száma az ólakban. És nem csak az ólak álltak üresen, a zsebek is üresen tátongtak.
Akik korábban tartottak kutyát, esetleg egyszer-egyszer pedigrés ebüket rávették az utódgyártásra, netalán látták ezt ismerősnél, szomszédnál, tudták, hogy ha esetleg nem tudnak túladni egy-egy kiskutyán a hirdetések alapján, mindig számíthatnak a nyugati vagy olasz, esetleg ezekre a piacokra dolgozó magyar felvásárlókra.
Szájról szájra terjedt a hír a tenyésztők között, ha beszorult egy-egy kölyök, mikor és hol tud túladni rajta.
Az országban több helyen is megállt a kisteherautó, igen ismert találkozási pont volt például a Keleti pályaudvar parkolója egy időben. Kiszállt a felvásárló, és jó kupecként peckesen sétálgatva válogatott az eladásra kínált maradék ebek között. A válogatás ugyan látszólagos volt, inkább az alku célját szolgálta, hiszen kevés volt a kutya, és nagy volt az igény. Kellettek a kis négylábúak a nyugati pet shop-okba, a Beethoven című filmből is jól ismert kirakatokba. Azóta persze már ebben is fejődés mutatkozik: nem csak pet shop-okban kínálják a keleti importból származó kölyköket, de interneten is lehet rendelni. Az csak természetes, hogy mindig kevesebbet fizetett a felvásároló, mint amennyiért a kiskutyát hirdetéseken keresztül, házhoz el lehetett adni, de még mindig kisebb volt a veszteség, mintha etette, oltatta volna még hosszú hetekig a tenyésztő, a hirdetésére jelentkező vevőre várva. Ekkortájt még kértek papírokat is a felvásárlók: oltási könyvet, törzskönyvet, néha kiviteli engedélyt. Anélkül nem jöhetett létre az üzlet.
Rájöttek az emberek: ez jó biznisz lehet. Az üres ólakban van hely sok kutyának, sok kis kutya kis helyen is elfér, a háztáji kitermeli az eleséget, vagy beszerezhető a közeli üzemi konyhákról, fillérekért. Már csak a felvásárlást kellett megszervezni, felderíteni, mikor és hol áll meg a teherautó – ennek híre népmeseszerűen szájról szájra terjedt. Így is lett! Megteltek a tanyavilágok ólai. A bezárt gyárak, téeszek, üzemek dolgozói már nem szomorkodtak annyira. Vették a kutyákat, bekvártélyozták őket az ólakba, istállókba, és indulhatott a nagyüzem. Eleinte oltással, törzskönyvvel, papírokkal zajlott a dolog, hiszen még nem voltunk uniós ország, nehezebb volt a határon való átkelés egy rakomány kutyával. Muszáj volt betartani a szabályokat. Boldog volt a korábbi gazda, hiszen nem állt üresen a területe, termelt is újra, most már disznó helyett kutyát. De hát egykutya, nem? Boldog volt a felvásárló, hiszen a nyugaton 1000-15000 márkát, később eurót kóstáló ebeket Magyarországon 20-50 ezer forintért vette meg, fajtától függően.
Kis ráfordítással, kevéske papírmunkával, némi kenőpénzzel igen nagy összegeket lehetett keresni, még a határátkelés kockázatát, az elhullásokat, esetenként a nyugati médiabotrányokat is vállalva.
A tenyésztők maguk képtelenek voltak felmérni az igényeket - az összeadott hazai és külföldi igényeket - termelt hát boldog-boldogtalan. És ezzel a termeléssel, no meg az állatvédelem szárny-nyitogatásával megszűnt a szelekció. Csúnya dolog vagy nem, egykoron bizony a tenyésztők komolyan szelektálták az almokat. A gyenge, életképtelen, csökött kölyköket nem kezdték el mesterségesen táplálni, hanem hagyták, hogy a természetes szelekció végezzen velük. Nem volt divat, mnt ma, a nyitott szájpadlással született kölyök cumisüveggel felnevelése, mondván, pár ezresért majd azt is lehet adni.
A kereskedő nem árult el szakmai titkokat, hogy mikor miből mennyi kell neki, vagy tán ő maga sem tudta előre. Kicsit ulti-szerűen zajlott a dolog: vagy jó lapot húztam (jó fajtát szereztem be), vagy bukom a pénzt (és dobom a kutyát).
Az ebtenyésztő egyesület ebben az időben százezres nagyságrendben állított ki törzskönyvet. Csóválta is a fejét a nemzetközi szövetség: sokallták ezt. Bizony, sok is volt. Ennyi kutyát eladni képtelenségnek tűnt egy ilyen kis országban, nem is sikerült. A magyar lakosság kezdett egyre jobban ismerkedni a kóbor ebek, az állatvédelem, a telített menhelyek fogalmával.
Sok volt tehát a kutya, és sok a papír, szigorított az egyesület a tenyésztési szabályokon, emelte a szolgáltatási díjakat, és a kiállított származási lapok száma röpke öt év alatt a harmadára esett vissza. 2006-ra már alig 25-30 ezer papír készült, azóta sem kúszott vissza a korábbi mennyiségre az érték.
Persze csak hivatalosan csökkent a kutyalétszám. Mert a kutyák száma nem csökkent, kevéssé sem, és nagy részük még mindig törzskönyvvel került külföldre. Új ágazat alakult ki: a törzskönyvhamisítás ipara, amivel az akkori jogszabályok, a törvények nem tudtak mit kezdeni.
Szóval, egyre nőtt a kutyalétszám, mert nőtt a kereslet, és kinyíltak a határok is. Rájöttek a gazdák, olcsóbb megvásárolni a törzskönyvet, mint hivatalos úton kiváltani. Mivel magánokirat - „hála” a MEOE egykori harcának az állammal szemben - így a következmények sem lehetnek olyan súlyosak. A kínálat és a lehetőségek bizony papírok terén is túlszárnyalták az elképzeléseket. Rendelésre akármilyen pedigréje lehetett a kutyának, a vásárló igényeinek megfelelően: hivatalos papírra nyomtatott, házilag gyártott, magyar, szlovák, román, FCI pecsétes vagy anélküli. Sokszor a kutya már rég külföldön élt, új családjában, mikor jött a listázott igény: miből, milyen fajtára, hány papírra van szükség. Így nem volt veszteség: legalább az útközben elhullott kiskutyák papírjaira már nem kellett áldozni.
A következményekre, arra, hogy a Magyar Eb Törzskönyv elveszíti a hitelét nem csak Európában, de szerte a világon, senki nem gondolt. A következmény hosszú távú, a haszon azonnali volt – csak ez utóbbi számított. Lassan odáig jutott a dolog, hogy a MEOE szélmalomharcot vívott, és rendre vizsgálta a hozzájuk küldött származási lapok tömegét – vajon valódiak-e, és ha igen, akkor hitelesek-e? Egyes országok csak akkor honosították a magyar ebtörzskönyvet, ha előtte a MEOE igazolta annak valódiságát. Persze az ellenőrzések hiányában, az átkosban még létező alomellenőri funkció megszüntetésével csak a nyomtatvány valódisága volt igazolható, hitelessége már korántsem. Kutyáéknál nem igaz a mondás: csak az anya a biztos, mert ha a papírt nézzük, sokszor még az sem.
Egyre nagyobb lett tehát a túlkínálat négylábúból. A felvásárlók lenyomták az árakat, egyre inkább válogattak, a problémás kiskutyáktól szabadulni vágyó szaporítók pedig adták olcsóbban is, csak ne kelljen etetni, vigye már el valaki.
Szép lassan eljutottunk odáig, hogy már nem kellett törzskönyv, sokszor oltás sem, csak minél olcsóbban jusson az ebhez a felvásárló, és mielőbb túladhasson rajta a gazda. A többit pedig majd elintézi, majd megoldja, majd elrendezi. Valaki, utólag. Ha esetleg mégis kell az oltási, az is beszerezhető, jóval az állatorvosi ár alatt, sőt, még kutyaútlevelet is kerítettek, ha nagyon muszáj.
Így történhet hát meg az, hogy a tanyavilágban még ma is ezrével, tízezrével élnek kutyák, amelyek nem is léteznek. Nincs törzskönyvük, nincs oltásuk, vagy ha van is, az nem rögzített az adatbázisban, inkább házilag beadott, a könyvecskébe ilyen-olyan pecséttel befabrikált.
A kutyák nincsenek sehol regisztrálva, de jogukban áll évente kétszer szülni. Rizikó nincs. Mindent el kell adni.
Márpedig el lehet, mert manapság a replikák korát éljük, és - bár nem tökéletes a hasonlat - a ki tudja, milyen szülőktől származó, nem tudatos tenyésztési munka eredményeként születő, egy adott fajtára hasonlító kutya az eredeti fajta replikája. Éppen ezért jóval olcsóbb, ám háttere, származása, eredete legalább olyan bizonytalan, mint a replika holmik esetében, és bizony az egészségi állapotuk is legalább annyira megkérdőjelezhető, mint a hamis ruhák, termékek minősége. Ám aki csak flancolni akar, a plázában mutogatni, vagy a szomszéd előtt felvágni tartja a kutyát, annak vajmi keveset számít, hogy milyen.
Ilyen kutyák a médiában néha felbukkanó négylábúak is, de nem csak ők, hanem több ezer társuk, szerte az ország eldugott tanyáin. Mert az embereknek ma már nem kell pedigrés eb. Minek? A papír csak egy papír, nem igazol semmit, nincs jelentősége. Ma már nem rang a pedigré.
Az olcsó pénzért vett, pedigré nélküli kutyától pedig bizony sok ember fog könnyűszerrel megszabadulni, ha már nem kell. Mert olcsó húsnak híg a leve. Az olcsón vett mikrót könnyedén kihajítjuk, ha már nem kell, ha elromlott. Majd veszünk másikat. Nem sírunk, ha az olcsó mobil elromlott, hiszen könnyedén vehetünk másikat. És sokan így vannak a kutyával is.
Ha már nem „funkcionál” megfelelően, már nem olyan cuki és bájos, ha nevelés híján bepiszkít, ha sokat ugat, ha beteg lesz, ha sokat eszik, akkor ki lehet hajítani, vagy egy disznóól falához láncolva, moslékon tartva vegetálhat.
A feladat ismét a menhelyekre hárul, a sok kidobott kutya jó esetben segítő kezek közé kerül. Hogyan tovább? Ezt senki nem tudja.
Persze van más alternatíva is. A magyarok mindig is ügyesen találták meg a kiskapukat. Amikor az ebadó bevezetése volt a téma, egy közösségi oldalon ezt olvastam: „Úgy vitte el az ebrendészet a kutyámat, hogy a házból sem vitte ki, és én már papíron örökbe is fogadtam, mint kóbor kutyát. Mivel az örökbe fogadott kutyákra nincs ebadó, 6000,- Ft/év. Bekaphatja….”
Ha a bécsi rendszerhez hasonló rendszer bevezetésre kerülne hazánkban, természetesen törvényi előírással, sokat segítene a helyzeten, és az emberek nem a kiskapukat keresgélnék, hanem megoldást a minél zökkenőmentesebb együttélésre.
Persze nem azonnal, hiszen a jelenlegi, kezeletlen helyzet nem egy nap alatt fog megjavulni, a jelenlegi kutyák sorsa sem pillanatok alatt rendeződik. De nagyon hasznos lenne a hazai kutyartási kultúra, a morális problémák rendbe tétele érdekében, mind a két, állatkínzásnak minősülő véglet - a kutyák kínzása, áldatlan állapotok között tartása, és a halálba szeretgetés, tutujgatás, gyerekpótlékként kezelés, ne adj' Isten, vegán életmódra kényszerítés - esetében is.
Ám addig is, amíg a törvényi szabályozás lehetővé nem teszi mindezt, mi igyekszünk mindent megtenni, hogy segítsük azokat, akik valóban felelős kutyatartóvá szeretnének válni.
