A husky története több ezer évesre tehető. Bár írásos emlékek egészen az 1800-as évekig nem maradtak fenn, feltételezhető, hogy kialakulásában nagy szerepe volt az éghajlatváltozásoknak. A jégkorszakok idején a Bering-szoros környékén, elsősorban a Csukcs félszigeten és Kamcsatkán élő népek életmódja is megváltozott és a túlélés érdekében kellett munkálkodniuk.
Valószínűleg ekkor merült fel az igény olyan kutyafajtára, amely képes a teherrel megpakolt szánokat kegyetlen időjárási körülmények között is hosszú távon vontatni. A husky története Kelet-Szibériában élő csukcsi törzshöz köthető elsősorban, mely, az eszkimó népcsoporthoz tartozó törzs egészen a XIX. századig elszigetelten, szinte ősközösségi formában élt.
A tenyésztés ezen kezdeti időszakában a legnagyobb hangsúlyt a szelekció kapta. Elsősorban persze maga a természet szelektált, másodsorban pedig az ember, hiszen a legerősebb, legkitartóbb kutyákra volt szüksége a túlélés érdekében. Hogy miben nyilvánult meg a szelekció? Nos, csak a legerősebb szukák maradhattak meg, a kanok alkalmasságát pedig szánhúzó képességük alapján mérték fel. Nyáron, a viszonylagosan jobb időjárási viszonyok közepette a kutyák magukról gondoskodva szabadon éltek, amikor is a természet szelektált közöttük, hiszen csak az maradhatott életben, amelyik kellő kitartással volt képes vadászni. Kivéve persze a szánok vezérkutyái, melyek nagy megbecsüléstől övezve a falvakban, az emberek mellett élhettek – ezek a kutyák elsősorban herélt szánhúzók voltak.
Ahogy az sok ősi kultúrára jellemző volt, és jellemző ma is a primitív népekre, a ház körüli munkák és döntések az asszonyok kezében voltak.
Így a csukcsinknál is ők döntöttek a kölykök szelektálásáról és ők gondoskodtak felnevelésükről, hiszen testközelből élhették meg az ebek temperamentumát, láthatták jellemük fejlődését. A férfiak feladata a kutyák kiképzése volt, valamint a további válogatás a tenyésztés érdekében.
A csukcsik olyannyira becsülték e nemes kutyákat, hogy egy legenda szerint mikor nagy éhség tizedelte a lakosságot és a kutyák száma is megcsappant, egy asszony saját tején nevelt fel két kölyköt, hogy a fajta fennmaradhasson.
A fajta történetének felderítésében nem csak a csukcsi törzs elszigeteltsége, de a szovjet rendszer sem segített. Az első írásos információk az országban kialakult viszonyok miatt nem voltak elérhetők a külföldi kutatók számára, majd pedig a sztálini éra tette feketelistára a huskyt. Első körben fajtatisztaságát vonták kétségbe, ám amikor a harmincas években rájöttek, hogy a szibériai területeken a kegyetlen időjárási viszonyok közepette a szállítás bizony nem olyan egyszerűen megoldható, hát gyorsan újra elismerték a szánhúzó ebek létjogosultságát. De ez sem tartott sokáig, mert egy 1934-es rendezés után – mikor is a fajtákat egy gyűjtőnév, a lajka alá vonva gazdasági hasznosságuk szerint csoportosították -, a negyvenes évek végén a szánhúzó és rénszarvas hajtó fajták csoportját, ahová a husky is tartozott, megszüntették.
Hála azonban egy orosz prémkereskedőnek, még 1908-ben a husky eljutott Amerikába.
A történet maga is érdekes, ám elsősorban azért fontos, mert ezáltal a világ megismerhette ezt a csodálatos, őshazájában hosszú időn át méltatlanul elítélt fajtát.
Ez a szőrmekereskedő, Goosak azért indult el az alaszkai Nome városába, hogy részt vegyen az első All-Alaska Sweepstake szánhúzó versenyen. Az egy évvel korábban alakult helyi kennel club első nagy versenye volt ez, 408 mérföldes távval, ami 652 kilométernek felel meg. Nos, ez az adott viszonyok között nem csak verseny, de a túlélésért való küzdelem próbája is volt. Itt csak a legerősebb kutyák és a legügyesebb hajtók maradhattak életben.
A helyiek többféle szempont szerint szelektálták kutyáikat, melyek eléggé vegyes képet mutattak. Voltak ebek, melyek a jégen nyújtottak kiváló teljesítményt, mások rövid távon voltak képesek kiemelkedő munkára, megint mások pedig hosszú távon dolgoztak kitartóan. A verseny azonban olyan kutyacsapat összeállítását követelte, melyben minden terepre, mindenféle nehézség leküzdésére volt található kutya. Persze a helybeliek állandó versengésben voltak, kinek vannak jobb kutyái, próbára is tették őket egy-egy kisebb verseny alkalmával, mígnem egy Scotty Allan nevű ember kitalálta, hogy rendezzenek egy nagyszabású, hosszú távú versenyt.
Erre a Nome-től Candle városáig tartó versenyre érkezett hát Gossak kereskedő husky fogatával. Az alaszkai kutyákhoz képest kisméretű kilenc eb nem aratott sikert Alaszkában, kinevették őket. Gossak-nak azonban sikerült rávennie egy hajtót, Louis Thurstrup-ot, hogy vállalja el fogata hajtását. A már akkoriban oly népszerű fogadóirodákban alig adtak esélyt a husky csapatnak, ennek ellenére a harmadik helyen végeztek. Rossz nyelvek szerint csak politika okok miatt nem vihették el a tízezer dolláros fődíjat, hiszen a nyertes csapat a Nomes-i kennel klub elnökéé volt. Nem mellékes az sem, hogy komoly pénzügyi csődöt jelentett volna, ha az esélytelennek tartott orosz csapat megnyeri a versenyt. Valószínűbb, hogy a hajtó nem ismerte a kutyákat, ezért együttműködésük a verseny során nem lehetett száz százalékos.
Ennek ellenére a huskyk elismerése megtörtént.
William Goosak, aki jó üzletember volt, a kutyákat a verseny után eladta egy helybéli kollégájának, aki jó befektetésnek tartotta a kitartó ebeket. Akárcsak egy képviselő, Fox Ramsay, aki a verseny után elutazott Szibériába, hogy ott szerezzen be husky kutyákat. Útját siker koronázta, a Kolima folyó környékén hatvan egyedre tett szert, igyekezett a legjobb kutyákat összevásárolni a következő versenyre. Az 1910-es megmérettetésen Ramsay kutyáival három csapatot indított. Az egyik csapatot maga hajtott, és második helyet szerzett, míg az első helyen végző fogat hajtója John Johnson volt. Nem véletlenül ismerős a név sokak számára: Johnson ezen a versenyen örökös rekordot állított fel, 74 óra 14 perc alatt tette meg a hatalmas távot.
Nem kellett több ahhoz, hogy a husky népszerűsége az egekig szárnyaljon. A korábban megvetett, kis szibériai patkánynak csúfolt kutyák elismertsége és megbecsültsége nem ismert határokat. Olyannyira, hogy Amundsen az Északi sarkra készülve egy Nomes-i bányásztól kért kutyákat expedíciójához. Az út után az ebek visszakerültek a bányász alkalmazottjához, a norvég származású Leonhard Seppalához. Seppala hihetetlen eredményeket produkált velük, egyik rekordot döntötte a másik után, nem véletlen, hogy neve a mai napig összeforr a husky fajtával.
Ám a husky nem csak a versenyek során tette le névjegyét Alaszka földjén, hanem életeket is mentett. Az Aranyláz idején sok kalandor menekült meg nekik köszönhetően, de a legemlékezetesebb esemény az 1925-ös diftéria járvány idején történt. Nome városában szinte alig volt oltóanyag a betegség ellen. Azt csak Anchorage-ből tudták beszerezni, mely 1600 kilométerre feküdt. Innen a hivatalos úton csak az 1052 kilométernyire levő Nenana városáig tudták eljuttatni a szükséges oltóanyagokat, ám tovább sehogy sem, hiszen az út nyáron is nehezen volt járható, nemhogy télen. Az út két végpontjáról szánokat indítottak, hogy az életmentő szérum mielőbb eljuthasson a városba. Maga az út öt és fél napot vett igénybe, a teljes, 1052 kilométeres távból maga Seppala 545 kilométert tett meg, és az utolsó váltócsapat 1925 február 2-án hajnalban megérkezett Nome-ba, megmentve az ott élők életét.
Seppala ezzel a tettével beírta magát amerikai történelemkönyveibe.
A hajtó sokat tett imádott fajtájáért is. Népszerűsítő körútra indult a hatalmas országban, ahol nem csak a huskykat, hanem a szánhúzás csínját-bínját is bemutatta. 1927-ben társult Mrs. Ricker-rel, és közös kennelükben igyekeztek a „szépet és jót” elvének megfelelő huskykat tenyészteni. Seppala kedvenc vezérebe, Togo a kennetársnál töltötte élete utolsó, nyugdíjas napjait, nagy megbecsülésnek örvendve.
A népszerűsítésnek hála az amerikai kennel klub 1930-ban hivatalosan is elismerte a fajtát, és nyolc évvel később megalakult az első fajtaklub is.
Napjainkban is igen kedvelt fajta a szibériai husky. A szánhúzó sport újra virágzik, és a világ számos országában űzik, időjárási körülményektől függetlenül, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva.
