Az angol ipari forradalom nem csak a bulldogok számára jelentette a munkalehetőségek leáldozását. A gépesített üzemek munkások tömegeinek biztos kenyérkeresetét szüntették meg. Voltak, akik a kontinensen próbáltak szerencsét; így tettek például azok az angol csipkeverők és textilmunkások, akik Normandiában, elsősorban Calais környékén telepedtek le.
Magukkal vitték azokat a kis termetű bulldogjaikat, amelyek ebben az időben már nem a mészárosok vad, rusztikus kutyái, hanem az állatviadalok betiltása utáni időszak egyre inkább karikatúrába hajló, minden jellemző karaktert eltúlzó küllemű, kis termetű ebei voltak. Ezeket a szelíd, társaságkedvelő, miniatűr buldogokat toy buldognak nevezték. A franciákban először megütközést keltettek, majd egyes tenyésztők felfedezték bennük a lehetőséget, hogy griffonokkal, terrierekkel és mopszokkal keresztezve igazán aprócska, de társasági kutyaként kellően feltűnő fajtát hozzanak létre.
Ebben az időben – a XIX. század közepén – a francia korszellem kedvelte a különleges, egzotikus, mondhatni különc figurákat, így aki egy ilyen groteszk kis kutyával megjelent az utcán, vagy valamely társasági helyen, az bizton számíthatott a közfigyelemre. Ki is használták ezt a kutyákat tenyésztő kocsisok és munkanélküli bevándorlók, akik igyekeztek jó vásárt csinálni a feltűnő kis ebekkel.
A toy bulldogból tehát a párizsi szalonok kedvence lett, de nem kellett hozzá sok idő, hogy a kiállítási porondokat is meghódítsa. 1872-től ezek a nyugodt, komikus ki s ebek megjelentek a „chien revue”-kön, hamar beférkőzve a tehetősebb, arisztokrata körökbe is. Mindeközben Angliában tovább folyt a bulldogok „civilizálása”. A toy bulldogok egyszer csak összetalálkoztak a francia területről származó kis bulldogokkal kiállításokon és vásárokon. Mindössze abban különböztek, hogy a francia ebeknek az angol toy változathoz képest hatalmas denevérfülük volt, egyébként szinte teljesen egyformák voltak. Az angolok sokat élcelődtek a franciák lapátfülű kutyáink, a francia tenyésztők és tulajdonosok – már csak a hagyományos angol-francia ellentét miatt is – büszkén kiálltak az immár saját nemzeti fajtának tekintett kis bulldog mellett. A sajtóban is zajló vitát – tulajdonképpen akaratlanul – Edward angol trónörökös (aki 1901-ben VII. Edward néven lépett a trónra) zárta le, mikor egy franciaországi utazása alatt alkalma volt megismerkedni a francia bulldoggal, és annyira beleszeretett a fajtába, hogy 1888-ban vásárolt is magának egy kis kant. Az első kiállítási szereplés idején még csak fajtaváltozatként, 1898-ban azonban már önálló fajtaként ismerték el a francia bulldogot.
Érdekességként ide kívánkozik, hogy az 1912. áprilisában elsüllyedt Titanic katasztrófájának túlélői között is volt egy francia bulldog, amelyet nem sokkal útnak indulásuk előtt vásárolt a gazdája. A rossz nyelvek szerint a kiskutyának azért sikerült túlélnie a hajó elsüllyedését, mert a gondos gazdi nem akarta elveszíteni az akkoriban egy kutyáért csillagászati összegnek számító 750 dolláros vételárat…
Arról az útról, ami az angol csipkeverők kutyáitól a letisztult küllemű francia bulldogig vezetett, tulajdonképpen nem sok tényt tudunk, mivel a tenyésztés nem volt igazán tervszerű; a kutyával foglalkozó telepesek, kocsmárosok és iparos segédek pedig sokszor írástudatlanok voltak, így nem hagytak hátra feljegyzéseket a fajta kialakításáról. Ezért is bukkant fel később annyi talány a francia bulldog származásával kapcsolatban. Ízelítőként lássuk ezek közül is a legérdekesebbeket!
Indián bulldog
1937-ben Peruban, az Ancon romvárosban végzett ásatások során Richard N. Wagner s Max Hilzheimer régészprofesszor egy inka sír eltárásakor egy mumifikálódott kutyát talált az ott fekvő holttest mellett. A kutyamúmia sokkal jobb állapotban maradt fenn, és Hilzheimer professzor – aki maga is amatőr kinológus volt – hamar felfedezte, hogy az apró kutya feltűn hasonlóságot mutat az akkor már az egész világon népszerű francia bulldoggal. Történeti leírások már korábban is említették az inkák kis termetű kutyáit, falrajzokon is feltűntek olykor ezek az apró, nyomott orrú, tömzsi ebek, de ekkor sikerült először valós lelettel is bizonyítani létezésüket. Az addig indián bulldog vagy csincsa bulldog néven emlegeett kutya hirtelen az érdeklődés középpontjába került, mivel a szinte tökéletes épségben maradt kis test megdöbbentően hasonlított a francia bulldogra. Márpedig a lelet és a Peru közepén található Ancon romvárosról fennmaradt írásos emlékek is egyértelművé tették, hogy a megtalált csincsa bulldog valamikor 1100 és 1300 között élt gazdáival az akkor virágzó inka kultúra egyik központjában.
Az egyetlen különbség, amelyet más tudósok és állatorvosok összehasonlító elemzésük során találtak, az volt, hogy a Hilzheimer professzor által talált kutya koponyája valamivel keskenyebb volt, nem annyira gömbölyű, mint a francia bulldognál kívánatosnak tartják. Mindez azonban egyetlen példány koponyája alapján nem általánosítható, így a legtöbb kutató kizárja a modern francia bulldog és a dél-amerikai inkák kutyája közötti rokonság lehetőségét.
A Fekete Herceg kutyája
A történelem még egy furcsaságot számon tart a francia bulldog származásával kapcsolatban, mégpedig egy igen pikáns furcsaságot, már ami a származási hely körüli nemzeti villongásokat illeti. A história még a középkorra, az angolok és franciák közötti százéves háború kezdeti időszakára nyúlik vissza.
1356 szeptemberében az angolok a Calais-hoz közeli Crécy mellett vívtak csatát a francia seregekkel. Több okból is nevezetes ez az ütközet. Egyrészt az angolok ebben a csatában vetettek be először tűzfegyvereket, ágyúkat és muskétákat – bár ezek a kezdetleges tüzérségi eszközök inkább csak az ellenfél megrémítésére szolgáltak a lövések robajával, a tűzzel és a füsttel. A harcokban – így ebben a csatában is – valójában még az íjászok játszották a főszerepet. A másik ok, ami a konológia számára inkább érdekes lehet, hogy ebben a csatában (ha nem is tevőlegesen) részt vett III. Edward angol király tizenhat éves, a csatákban viselt ébenfekete páncélja után csak Fekete Hercegnek nevezett fiának kis termetű kutyája, amelyet gazdája rajongásig szeretett, vadászataira, utazásaira legtöbbször a nyeregben maga előtt tartva vitt.
A fiatal vezér kutyája nagyon félt az ágyúk robajától, ezért amikor tehette, gazdájánál keresett ltalmat a félelmetes robbanások elől. A herceg viszont sokkal jobban aggódott, hogy a csata forgatagában eltűnik a szeretett eb, és egy kóbor nyílvessző vagy az ellenség katonáinak fegyvere kioltja az életét. Ám a Fekete Herceg nem tehette meg, hogy ne seregei élén harcoljon, rettenthetetlen bátorsága, parázs harci kedve nem egyszer öntött bátorságot katonáiba. Éppen ezért a cércyi csata előtt is elbúcsúzott egyetlen igaz barátjától, majd sátrában két szolga gondjaira bízta az ebet. Ők tudták, hogy az életükkel játszanak, ha a kiskutyának valami baja esik.
Az angolok serege nyolcezer íjászból állt, szemben a franciák tízezer genovai számszeríjas zsoldosával. A túlerőt egy teljesen váratlan körülmény, az időjárás egyenlítette ki. Történt ugyanis, hogy a csatát megelőző napon hatalmas felhőszakadás zúdult a két táborra, mindent és mindenkit eláztatva. Mivel az íjak – elsősorban állati ínakból vagy bélből készült ideg – legnagyobb ellensége a víz, az angol íjászok ezért sisakjuk alatt, a fejülön óvták az íjhúrokat.
A számszeríjakat azinban nem lehetett a fejfedők alá rejteni, így a francia tábor fegyverzete alaposan elázott.
Ez másnap, a csata első rohamában mutatkozott végzetesnek: a genovai zsoldosok fegyverzete nem működött. A számszeríjak húrjai elpattantak vagy annyira megpuhultak a víztől, hogy lehetetlenné vált felajzani a fegyvert. Az angol íjászok ezalatt nyilak ezreit küldték a számszeríjaikat szétdobálva menekülő zsoldosokra.
A francia sereg másik része, az addig egy dombon várakozó lovasság, látva a genovai szoldosok megfutamodását, rohamra indult. Csakhogy a franciák hátvédje (nem számítván a lovasság hirtelen megindulására), szintén rohamba kezdett, teljesen összezavarva ezzel a teljes francia hadrendet. Az angol íjászok pedig egymás után lőtték ki nyilaikat, megtörve ezzel a francia előrenyomulást.
A szétszóródott francia csapatokat a trónörökös vezetésével küzdő gyalogos angol katonák verték végleg tönkre. Ahogy elcsitultak az ütközet utolsó véres kézitusái, a Fekete Herceg a sátrába sietett, hogy szeretett ölebecskéje társaságban pihenje ki a csata minden testi és lelki fáradságát. Ezekben a pillanatokban, amikor a vezér a győzelem utáni órákban számit vetett élettel és halállal, senkit nem tűrt meg maga mellett, csak a kutyáját.
Milyen rövid a győztesek emlékezete: az angol király, III. Edward egy levélben, melyet a csata után írt egy magas rangú egyházi méltóságnak, hosszan ecseteli fia, a Fekete Herceg bátorságát, dicséri harci erényeit, kiemeli, hogy csatában mutatott vitézsége mellett milyen odaadó gyengédséggel és szeretettel viseltetik kutyája iránt, de egyetlen szóval sem említette azt íjászok érdemeit. Ami pedig igazán érdekessé teszi a történetet: a kis termetű kutya, a Fekete Herceg egyetlen igaz barátja Clifford Hubbard kinológus kutató szerint nem volt ás, mint egy francia bulldog. Egy francia fajta képviselője a frnaciákon győzedelmeskedő angol herceg oldlaán! Hubbard arra a képre alapozta feltevését, amely a XX. század leghíresebb kinológiai szakkönyveként számin tartott Vesey-Nicholson-Watson szerzőhármas The Book of the Dog című, 1948-ban megjelent munkájában található. A szerzők is bulldogként azonosították a festményen látható kis termetű kutyát, az ábra felirata a következő: „Edward, a Fekete Herceg sírja a Canterbury katedrálisban, a lábánál egy bulldog látható”. Hubbard úgy vélte, egy ilyen kis termetű, tömpe orrú, lekerekített fülű kutya nem lehet más, mint a francia bulldog valamilyen előképe. Heves vitákban a nemzeti önérzetükben is sértett francia tenyésztők felháborodottan kezdték bizonygatni, hogy a fajta ebben a formában ekkor még bizonyosan nem is létezett, pláne nem egy angol főnemes udvartartásában.
Francia bulldog – Spanyolországból?
Egy 1625-ből származó, a francia Bordeaux városában előkerült bronzplaketten egy kutyafej látható, ezzel a felirattal: „Dogue de Burgos, Espana 1625.” Burgos városa abban az időben Kasztília egyik központja volt. Vagyis a domborművön látható széles homlokú, lapított orrú kutyafej valójában egy spanyol bulldog lenne? Ezt állította egy George R. Krehl nevű angol újságíró 1900-ban írott cikkében. Mint érvelt: „Valószínű, hogy ezek a kutyák, elkerülve Franciaországba, szerepet játszottak a modern toy bulldogok kialakulásában is. 1913-ban egy elismert francia bulldog-tenyésztő, bizonyos Charlton Emmett Browne képtelenségnek nevezte ezt a következtetést a Francia Bulldog Évkönyvben megjelent cikkében: „A feltevés, hogy spanyol bikafogó kutyának szerepük lehetett a francia bulldogok kialakulásában, véleményem szerint eszelős ostobaság. Már csak azért is, mert ismert, hogy amikor ezeket a spanyol bulldogokat pár éve angol bulldogokkal keresztezték szigetországi tenyésztők, akkor a spanyol bulldogok éppen hatalmas testméretüket örökítették dominánsan.”
Az említett anekdoták talán jól illusztrálják, hogy egy modern kutyafajta múltjában is lehetnek titkok és fehér foltok. A múltból felidézhető ősökkel fennálló hasonlóság lehet a puszta véletlen műve, de lehet, hogy ennek a népszerű kis minibulldognak már voltak a történelemben olyan előképei, amelyekhez kapcsolódó legendák mindig felkeltik a rejtélyekre éhes emberek érdeklődését.
