A hétvégén megszívattam az Anyámat. Elbújtam, de úgy, hogy nem talált. Gondoltam, bevackolom magam az ágyába, a takaró alá, hátha ott nem talál meg, és lesz végre egy kis nyugodt alvásidőm. Egy dologra vagyok hajlandó előbújni, az pedig a kaja. Ha nincs kaja, akkor senki ne zavarjon meg a nagy semmittevésemben, amit, ugyebár, mesterfokra fejlesztettem ki.
Hallottam én, hogy kiabál a Rém, hogy „Mártooooon, gyere, megyünk sétálni”, de ha nincs lent dolgom, akkor nem adom fel a nyugalmamat. Meg ha van is dolgom, azt is tudom tartogatni, ha kedvem úgy hozza. Márpedig a lustaság-kedv az ilyen helyezt. Mivel meg sem mozdultam, kezdett kétségbeesni, hogy valami bajom van, és letépte rólam a takarót. Én pedig csak néztem rá riadtan. Ha értené, amit beszélek, akkor tudná, hogy azt kérdeztem: ez most komoly, nem látod, hogy fontos dolgom van? Mivel nem érti, hát próbáltam szemrehányó tekintettel nézni rá.
A kis menhelyes Gizi, vagy ahogy Anyám nevezi, Manci a kétlábú tesómra van rácuppanva. Ő a jobbik fej gazdi, ő ugyanis általában nem csesztet, inkább szórakoztat. Szóval Gizi őt követi mindenhová. Ha leül a konyhában, akkor már az ölében van és dorombol /szerintem zörög, meg recseg, és biztos ilyenkor valami baja van, de a kétlábúak szerint ez dorombolás és jó/, és „beszél” folyamatosan. Imádja a nagytestvért, ezt tisztán látszik, én meg kicsit féltékeny vagyok, de ezt nem mutatom. Nem illendő az egy ilyen szép, nagy, okos bullterrierhez.
Na szóval a szőrös a bújócskázás igazi nagymestere, mert ha elfekszik valahol, akkor aztán hívhatja a Rém, nem jön elő. El szokott bújni a takaró alatt, néha még a szekrénybe is úgy, hogy meg sem mozdul. Egyszer a harmadikról kiakrobatikázott a nyitott ablakon, szerintem akkor is szimplán elaludt a nyitott ablakban. Volt nagy riadalom, senki nem találta. A ház oldalában, a gáz főcsap szekrényében üldögélt riadtan a Gizi, cseppet pókhálósan. Észre sem vette volna az Anyámat, ha az nem kiabál kétségbeesetten, és mivel olyan jellegzetes ordítása van, ráadásul miattam elég gyakran hallja is, ezért figyelt fel rá. Na, azóta nincs ám ablakban üldögélés, madarak riogatása, meg pillangó figyelés, a Rém mindig résen van, ha a menhelyes közelít az ablakhoz. Így hát a szőrös rászokott a bújócskára, de mivel ő nem jár le sétálni, meg nem is olyan feltűnően nagy és szép, mint én, hát őt ritkábban keresik.
Rájöttem, hogy mi ketten lehet, hogy öregítjük a Rémet ezekkel a rémtettekkel (mindig ezt hányja a szemünkre), de így legalább nem unatkozik.